„Nem mindenki ír, de mindenki él”

Költészet, forradalmak, felvidékiség. A 80 éves, Artisjus-nagydíjas költőt, Tőzsér Árpádot kérdeztük.

– 1956-ban húszéves volt. Gondolom, akkor nem ilyen kiábrándultan élte meg a forradalmat.
– Dehogyis. Én is forrófejű ifjú ember voltam, mint mindenki más húszévesen. 1956-ban pozsonyi egyetemistaként az internátusunk egyetlen rádióján csüggtünk mindannyian, magyar szakosok. Egy kisebb csoporttal el akartunk indulni Budapestre. Egy komáromi pincében várt bennünket néhány puska lezsírozva. Hála istennek nem lett az expedícióból semmi, különben most aligha beszélgetnénk itt. Akkoriban persze írtam politikai verseket is, programverseket is. Ilyen volt a már említett Férfikor is. Ha nem lettem volna fiatalon lázadó hűbelebalázs, akkor hetvenévesen (a Bárkában megjelent „kiábrándult” versemet körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam) nem lett volna mit megbánnom. Az ilyen megbánásokból, kiábrándultságokból születnek a legidőtállóbb irodalmi alkotások.

– Tizenéves gyermekként évekig magyarországi iskolákban tanult. Elgondolkodott már rajta, hogy mi lett volna, ha Magyarországon marad?
– Igen, arra már gyakran gondoltam, hogy 1950-ben talán vissza sem kellett volna mennem Szlovákiába. Addig valóban itt jártam iskolába, Magyarországon. 1947-ben ki akartak telepíteni bennünket, ezért egy fagyos februári éjszaka ökrös szekérre pakolt a család, és átmenekültünk Magyarországra. Egy év múlva a szüleim visszatértek, mert 1948-ban fordulat állt be a csehszlovák nemzetiségi politikában. A csehszlovákiai kisebbségi lét lélekölő volt, és máig az, de mint írónak sokat is adott. Megtanultam szlovákul, csehül, lengyelül. Kinyílt a szláv világ előttem, fordítottam a szláv nyelvű irodalmat, toleranciát, nyitottságot tanultam. Pedig keserves dolog volt megtanulni szlovákul: nem úgy kezeltek bennünket, mint akik még nem tudnak szlovákul, de majd megtanulnak. Hanem úgy, mint aki eleve tud szlovákul, csak nem akar beszélni.

– Ma miért lélekölő a kisebbségi lét?
– Elsősorban a többségi nemzet nyelvi türelmetlensége miatt: nálunk azt még ma is könnyen a fejéhez vágják az embernek, ha nyilvános helyeken magyarul mer beszélni, hogy: „Na Slovensku po slovensky!” Azaz Szlovákiában beszélj, szlovákul! (De a kifejezés érzelmi töltése körülbelül olyan, mintha azt mondanák, hogy: „Fogd be azt a büdös magyar pofádat!”) Persze ez így azért durva általánosítás. Hozzá kell gyorsan tennem, hogy az éppen kormányzó köröktől függően ez a légkör nagyon meg tud változni. A mostani garnitúra például valószínűleg rájött, hogy nem kell sürgetni a magyarság asszimilációját, mert az spontán is előbb-utóbb bekövetkezik. Persze nem holnapután, de száz év távlatában minden bizonnyal. A felvidéki magyarság nagyon könnyen vált nyelvet. Itt a szlovákok és magyarok úgyszólván egymás konyhájában, udvarában éltek. A felvidéki magyar nemesség többnyire kétnyelvű volt. Kossuth felmenőinek a családjában például még mind a két nyelv otthonos volt. Ez a bilingvizmus aztán bizonyos nyelvi, nyelvérzékbeli labilitásban is jelentkezik. Sokszor felteszik a kérdést, hogy a szlovákiai magyar irodalom miért nem adott olyan tehetségeket az egyetemes magyar irodalomnak, mint az erdélyi Tamási Áron vagy Bodor Ádám. Hát szerintem e miatt a nyelvi labilitás miatt.

– Mennyire sikerült feldolgozni a szlovákiai magyar irodalomnak a huszadik század traumáit?
– A legújabb kori szlovákiai magyar irodalomból a történelmi trauma mint téma szinte teljességgel hiányzik. Pedig például a háború utáni kitelepítések óriási tragédiák voltak. Nem csak hatásos szólam, hogy ez bizonyos értelemben magyar holokauszt volt. Fűtetlen marhavagonokba terelték a magyarokat, a terhes asszonyok meg a betegek rendre ott fagytak meg, 1947 tele a rettenetes hidegéről emlékezetes. Mi is negyvenfokos hidegben jöttünk át, ökrös szekéren, Magyarországra. Tizenkét éves voltam, mind a tíz lábujjam elfagyott. Mindez a hatvanas-hetvenes években még érdekes volt az irodalom számára. A kitelepítés történeteit sokan feldolgozták: például Dobos László, Mács József. Regényeiknek ma már inkább csak dokumentumértékük van. Ők többnyire még csak másolták a valóságot. Az irodalom pedig nem másol; az irodalom mítosz, mint Bodor Ádám Sinistra körzete, Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja c. regénye (amely az örmény népirtásról szól) vagy Kertész Imre Sorstalansága. Ezek olyan látomások, amelyeknek csak kiindulópontja a történelem. Ilyen sajátos látomása nincs a szlovákiai magyar irodalomnak a jogtalanság éveiről. De a trianoni tragédiáról sincs hasonló. A mai irodalom pedig messzire elkerüli ezt a témát.

– Unokaöccse, Laboda Róbert a slam poetry egyik legismertebb felvidéki képviselője. Mi az ön véleménye a slamről?
– Závada Pál a fia, Závada Péter után szabadon fogalmazva azt mondta, hogy a slamköltészet a nagyváros népköltészete. Jól hangzik, majd meglátjuk, mi lesz a slamiskolából. A slam poetry most forr, mint az újbor; lehet belőle bor, de lehet lőre is. A vele járó népszerűséget azonban nem tartom jó dolognak, mert az felvizenyősíti a költészetet.