A miskolci magyar táncosnőt, Katalint egy átmulatott éjszaka után fogják el orosz katonák, és szempillantás alatt egy Szibériába tartó marhavagonban találja magát. Nagyon hasonló a forgatókönyv, mint Andrzej Wajda 1989-ben bemutatott filmjében, a Kihallgatásban, amelyben Tonia, a gyanútlan színésznő ébred egy reggel a rács mögött. Csak éppen Wajdánál a kommunizmus börtönébe vezet az út, Peter Juscák regényében pedig Szibériába.
A szlovák író, Peter Juscák újságíróként még 1990-ben kezdett el interjúkat felvenni azokkal a közép- és kelet-európai nőkkel, akiket Szibériába hurcoltak, de végül sikerült hazatérniük. Nem mindenki volt ilyen szerencsés. A miskolci Katalin sem, akit rabtársai sokszor figyelmeztettek, ne táncoljon és ne énekeljen. Egyszer aztán nyomtalanul eltűnt. Az író kegyesebb volt Katalinnal, mint a történelem: a regényben túléli a gulágot, és a marhavagonban is képes tánccal megidézni a repülő hattyút. Így a szabadság megtestesítőjévé válik.
Szlovákiában 2014-ben, Magyarországon pedig most a nemzetközi könyvfesztiválra jelent meg Juscák regénye a Kalligram Kiadónál és ne feledd a hattyúkat! címmel, az író is eljött a könyvfesztiválra. „Az elhurcolások egyszerű elv alapján működtek: a kollektív bűnösség elve alapján” – mondja Juscák. Elég volt rossz helyen rossz időben lenni ahhoz, hogy ártatlan embereket elfogjanak, majd villámgyorsan koncepciós perbe fogják őket. Főhőse, a késmárki Irina esetében kémkedés volt a vád. Bizonyítéknak számított már az is, hogy Irina szlovákul, németül, lengyelül, magyarul és oroszul is beszélt. A terhességét egyszerűen csak „elterelő manővernek” minősítették, és felrakták egy Szibériába tartó marhavagonba. A gyermek a hetekig tartó úton született meg, holtan. Irinának a fogságban fia született egy grúz fogolytól, aki nem élte túl a gulágot. Peter Juscák több ezer hasonló történetet hallgatott meg az évek alatt, ezek alapján írta meg művét. „A regény egyetlen nő, Irina története, de több nő sorsát gyúrtam össze benne, akik valóban éltek, és elmesélték nekem.”
Annak idején Peter Juscák egyszerűen azért kezdte el felvenni az interjúkat, mert senki nem foglalkozott ezzel a témával. „Hirtelen rengeteg dologról kellett beszélni a rendszerváltás után, nagyon sok téma volt a kommunizmussal kapcsolatban: politikai foglyok, uránbányákba hurcolt rabok, emigránsok, az ötvenes évek áldozatai az Oroszországba hurcoltak sorsa valahogy nem tűnt az emberek szemében annyira drámainak. Az volt erről a felfogás, hogy dolgozni mentek oda.”
Juscák nagyon sok riportot jelentetett meg a témáról, aztán a Szlovák Rádió számára is készített interjúkat. Hihetetlen történeteket hallott: volt olyan, aki tíz évig a családjának sem beszélt arról, hogy őt a koncentrációs táborból való hazatérés után egyenesen a gulágra küldték. Volt olyan is, aki minden további nélkül elmesélte, hogyan ásott tizennyolc évesen sírt kétszáz tífuszban meghalt fogolynak. Juscák kutatásait nagy érdeklődés fogadta Szlovákiában, és jóval később dokumentumfilmek is készültek az elhurcolt emberekről.
„Számomra nagyon kellemetlen volt a gondolat, hogy a szlovák olvasó ilyen szörnyűségekről ne tudjon. Sosem akartam dokumentarista művet írni, de valakinek meg kellett csinálni. Oda kellett adni az olvasóknak ezt a több ezer történetet, és a tudomásárukra hozni, hogy ilyesmi létezett” – mondja az író. Egyszerű nyelvi formát választott ehhez, nem vitt bele nyelvi kísérletezést, mert azt szeretné, hogy olyanok is elolvassák, akiket csak a sztori érdekel. Szerinte bizonyos történeteket fontos regény formában megírni, hogy eljusson az olvasókhoz, még akkor is, ha az irodalomkritika nem mindig tartja ezt helyes útnak. „Hiszem, hogy ezek a nők megérdemlik, hogy valaki elmesélje az ő krónikájukat. Amikor Irina hazatért, a szörnyű évek után a közösségben elítélték azért, hogy a lágerben gyermeke született. Az olyan ember, aki meg merte tenni, hogy ítélkezzen egy ilyen nő felett, semmit sem tud az életről. Ezért fontos, hogy létrejöjjenek ilyen könyvek.”
Regényében inkább a nők túlélésbe vetett hitét akarta hangsúlyozni, mint a tragédiát. Azt, hogy milyen keményen küzdenek, hogy megőrizzék az emberi és a női méltóságukat. „A cselekménynek nemzetközi vonatkozása is van: Szlovákiából, Lengyelországból, Magyarországról és Ukrajnából elhurcolt nőkről van szó. Tehát arról is szól, hogy az egyes nemzetek hogyan tudtak együtt, közösen túlélni; a főellenség pedig maga az az abszurd helyzet volt, amelyben éltek.”
