Felemelte a követ. Egy vipera. Megörült neki. Ahhoz, hogy majdnem mindennek tudjon örülni (jó, mondjuk egy fogfájás nem pont ilyen), az erdő kellett és némi egyedüllét. A lét egyedül, önmagában, a puszta, a felismerés. A vanság és a levés mámorító érzése. Addig a napig alig volt. Volt persze, csak nem eléggé. Akkor éppen az irodájában ült, egy ceruzát pörgetett az ujjai között a klaviatúra fölött (ez lehetett talán a döntő pillanat, mint egy sütemény illata ugye a bőbeszédű franciánál, ez a technika fejlődésének és egyben eluralkodásának végső megértése egy kissé közhelyszerű, ám mégis felemelő másodperc töredékében), és felváltva bámulta az emelődarun dolgozó ablaktisztítót és a bekeretezett fényképet, amelyen ő volt látható úgy is mint emlékkép, valahol egy valószínűtlen tengerparton. Nos, akkor csak semmi színpadi elem, felállunk, és kimegyünk innen, passz. Esetleg egy búcsúpillantás még belefér, nem túl hosszú, de jelentőségteljes, rá mintegy a múltra, a sikeres ember titkaira. Fogta a festőállványát, az esőkabátját, és becsukta maga mögött az ajtót. A pályaudvaron vett egy jegyet a legközelebbi személyvonatra, és beült a restibe. Ezen a pályaudvaron még működött a resti, restaurant ugye, kissé bizalmaskodva. Gyerekkorában a restiben volt egy olyan édesség, amelyet csak ott lehetett kapni, pontosabban a restikben általában, látja is most egy pillanatra a zárlatos neonfeliratot, ahogy villog, utas zzz, ellátó zzz, utasellátó, ez az, megvan. A hely, ahol a megfáradt utazót elbánásban részesítik, ellátják mintegy minden földi jóval. A nagyapjával gyakran megfordultak itt, ezen a kiindulóponton, mert a nagyapjának volt egy kicsi, ám komfortos faházikója fent a hegyen, kint az erdőben. Felnőtt ember a restiben rendszerint sört iszik, ezt teszi hát. Tekintete néha a habon, amely egykoron akkor volt jó, ha megállt rajta az alumínium egyforintos úgy is mint a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos. Ezt most csak azért, mert a költészet napja ez a mai minden értelemben, akárhonnan is nézzük. Tekintete néha a menekülteken, akik éppen megrohamozni készülnek a feltételezett szabadságba tartó vonatot. Mindenki menekül, mindenki menekült, gondolja most, nem nagy felismerés. Meg még azt labancosan, hogy a sör jó, akármennyire is bornép a magyar. A vonaton fülkésbe ül, nem termesbe. Vele szemben a nő feltűnően csinos, így mondják ezt, későbbi áldozathibáztatások pompás alanya. Jó, hogy nem törődnek egymással. Leszáll, az itteni ét- és itterem lebombázva, ajtaján rozsdás lakat, bár az ablaküvegek ki- (vagy) betörve, tehát bárki, aki akar, vagy éppen szükséges neki, szabadon ki és be. Gyalog vág neki. Évek óta nem járt már a kis házban, így öröm és megkönnyebbülés, hogy minden rendben. Ajtó kitár, kifele egerek, pókok, mindenféle gyülevész népség. Ruhástól dől le az ágyra. Reggel kiáll a küszöbre, jókora üvöltés szakad ki belőle. Valahonnan, nem is olyan messziről farkas válaszol. Átlőve oldalunk. Miközben berendezkedik, belenéz a tükörbe, homályosan, naná. Ez még brókerarc, rezzenéstelen, de majd megjelenik rajta az élet.
Mindennek már egy éve is. Most meg nézi a viperát, és jól elvannak. Kölcsönösen el vannak bűvölve, az a helyzet. Egyébként meg a reggeli rituális üvöltés szokássá vált, a farkas egyre közelebbről válaszolt, aztán fel is bukkant. Kitüntetett pillanat, beégett és megmaradt. Lefesthető. Néha leballag a faluba tojásért, lisztért, ilyenekért, meg a kocsmába a hírekért, néha jönnek hozzá, és vesznek egy képet. Hoznak is ezt-azt, vásznat, festéket, kocsonyát. Az van még, hogy rengeteg a gomba, és ez jó, mert a személyes szükségleten túl kiváló cserealap is a tetejébe. A farkason kívül és túl akad még róka és hiúz is. És nyúlözön, őzek és szarvasok garmada. Valamint tündérek rogyásig. A tisztáson és a patak partján is rajtakapta már őket tánc és fürdőzés közben. Egy kis leskelődés még nem a világ. A képein ragyognak ezek a tündérek, a hajuk szivárvány, ha akarnak, nárciszok között hemperegnek. Megáll most, mosolyog, csak úgy a bajusza alatt, pedig nincs is neki. Az elévülhetetlen révülés szabadgyakorlata. A boldogság, vagy mi a szösz, ahogy rátapad.
