Lulu

„Ne viccelj, te Dubajba? Micsoda indulatok és előítélet-halmaz zúdult rám, amikor közöltem ismerőseimmel, hogy hova is megyek.”

Végre elkezd emelkedni a gép. És kezdetét veszi mellettem a jajveszékelés és mammamiázás. Komolyan mondom, le sem lehet írni. Ha megrázkódott olykor az ülés, utastársam keresztet vetett, becsukta a szemét, megragadta az ülés karfáját. Nem hagyhattam, hogy ez az anyámasszony katonája visszahúzzon a földre, én repülni akartam. Olyannyira nagyon repülni, hogy fél óra elteltével elegem lett a mama édes pici fia színjátékából, felpattantam, és a kisasszonyhoz siettem. Kérem szépen, kezdtem, kérem szépen, találjunk valami közös megoldást, mert az előttem álló hat órát nem szeretném e mellett a talján pozőr mellett tölteni.

Lett helyem, saját ablakom és privát örömöm a bizniszosztályon. Lulura gondoltam, a szépséges énekesnőre, akit valósággal elszédített Dubaj. Emlékszem, jól emlékszem az arcára, hogy ragyogott a pálmafák alatt. De hát akkor még nem is volt színes tévé, számoltam az ujjaimon az éveket. Belefér, gondoltam, belefér, Dubaj a fekete-fehéret is színessé változtatja. Mi az neki! Aztán az ismerőseim és barátaim jutottak eszembe. Micsoda indulatok és előítélet-halmaz zúdult rám, amikor közöltem velük, hogy hova is megyek. Ezt nem mondod komolyan, én oda akkor sem mennék, ha fizetnének. Dubaj, na ne viccelj, te Dubajba? És ha szabad kérdeznem, mit csinálsz te ott? Nincs ott se természet, se történelem, a sivatagba építettek egy bazi nagy várost. A bűn fészke az, hogy robbanna fel reggelre. Agresszív értetlenkedés, kétértelmű fintorok, az intellektuális felsőbbrendűség elefántcsonttornyából való legyintés. Ezek fogadtak attól függően, hogy tanyán, faluban vagy éppen Budapesten meséltem küszöbönálló utazásomról. De engem nem érdekelt senki és semmi. Mert én mindennél jobban vágytam arra, hogy leszálljon a gép, és megpillanthassam a paradicsomi helyet, ahol Lulu oly igézően énekelt.