Nyolcéves lehettem, amikor a városi rokonoknál nyaralva rabul ejtett a mozgókép. Nem láttam még addig olyat, hogy a szoba pókhálós sarkában lévő dobozban elkezdjen izegni-mozogni a világ. Emberek, állatok, tájak, és jól elférnek egymás mellett egyetlen barna kis dobozban. Mi a csoda ez? És ami egyből feltűnt, hogy a doboz minden lakója szép volt. De még milyen szép! Nagyon szerettem volna besétálni, és részese lenni a csodának. A mi világunkat általában szürkének, jobb esetben barnának láttam, a tévében meg ott tündökölt a szivárvány valamennyi színe. Egy narancssárga ruhába öltözött gyönyörű nő táncolt épp, valami Lulu. Lulu Dubajban, mondta a címolvasó, és én pislogni is elfelejtettem. Annyira vágyakoztam arra, hogy Lulu legyek Dubajban, hogy még az ételt sem kívántam. Aztán hazamentem a tanyára, jöttek a kiadós őszi esők a még kiadósabb tocsogós sárral. Egyetlen vigaszom maradt: a tisztaszobában a nagy szárnyas tükör előtt egy narancssárga selyemkendőt magam elé venni, és táncikálgatni.
Jó néhány évtizednyi latyakos ősz futott el, amikor egyik nap nem hivatalos baráti meghívást kaptam Dubajból, gyere, van szállás, pihenj, rád fér. Hát, én nem is tudom, dadogtam, mert olyan távolinak és idegennek tűnt az egész. Aztán eszembe villant Lulu. Lulu, aki a tenger habjaiból kilépve a pálmafák alatt táncol. Egyszerre azt vettem észre, hogy torkomban dobog a szívem. Itt az idő, most vagy soha, gondoltam. Négy hét múlva indulok, mondtam.
Ha repülőgéppel utazom, elképesztően peches vagyok, mert nekem sohasem a legjóképűbb férfi mellé szól a jegyem. Ez mások öröme. Volt eddig. Na de hát most Dubajba repülök, a fenébe is, és már messziről látom, hogy megtörik a három évtizedes átok. A korosztályos olasz férfi a kötelező mosoly után becsatolja magát mellém, és kényelmesen elhelyezkedik. Fecserészünk, ki hova, miért. És különben is milyen csinos ez a blúz. Egyszóval kezdek az egekbe repülni, pedig még csak a földön totojázunk. Még a közelében sem vagyok Dubajnak, de máris kárpótol a sors. Lassan, finoman, mint a pálmafák levele, nyiladozni kezd egy képes mesekönyv. Csak hirtelen be ne csukódjon.
Végre elkezd emelkedni a gép. És kezdetét veszi mellettem a jajveszékelés és mammamiázás. Komolyan mondom, le sem lehet írni. Ha megrázkódott olykor az ülés, utastársam keresztet vetett, becsukta a szemét, megragadta az ülés karfáját. Nem hagyhattam, hogy ez az anyámasszony katonája visszahúzzon a földre, én repülni akartam. Olyannyira nagyon repülni, hogy fél óra elteltével elegem lett a mama édes pici fia színjátékából, felpattantam, és a kisasszonyhoz siettem. Kérem szépen, kezdtem, kérem szépen, találjunk valami közös megoldást, mert az előttem álló hat órát nem szeretném e mellett a talján pozőr mellett tölteni.
Lett helyem, saját ablakom és privát örömöm a bizniszosztályon. Lulura gondoltam, a szépséges énekesnőre, akit valósággal elszédített Dubaj. Emlékszem, jól emlékszem az arcára, hogy ragyogott a pálmafák alatt. De hát akkor még nem is volt színes tévé, számoltam az ujjaimon az éveket. Belefér, gondoltam, belefér, Dubaj a fekete-fehéret is színessé változtatja. Mi az neki! Aztán az ismerőseim és barátaim jutottak eszembe. Micsoda indulatok és előítélet-halmaz zúdult rám, amikor közöltem velük, hogy hova is megyek. Ezt nem mondod komolyan, én oda akkor sem mennék, ha fizetnének. Dubaj, na ne viccelj, te Dubajba? És ha szabad kérdeznem, mit csinálsz te ott? Nincs ott se természet, se történelem, a sivatagba építettek egy bazi nagy várost. A bűn fészke az, hogy robbanna fel reggelre. Agresszív értetlenkedés, kétértelmű fintorok, az intellektuális felsőbbrendűség elefántcsonttornyából való legyintés. Ezek fogadtak attól függően, hogy tanyán, faluban vagy éppen Budapesten meséltem küszöbönálló utazásomról. De engem nem érdekelt senki és semmi. Mert én mindennél jobban vágytam arra, hogy leszálljon a gép, és megpillanthassam a paradicsomi helyet, ahol Lulu oly igézően énekelt.
