Ah, szlovákok! – sóhajtott lemondóan egy idős magyar szerző, akinek lelkendezve ajánlottam a figyelmébe a könyvfesztivál szlovák díszvendég íróit. A Fény utcai piac sarkánál találkoztunk, közel a Millenárishoz, ahol az esemény zajlott. Sokféleképpen lehetett ezt a sóhajt érteni, de a lelkesedés jeleként semmiképpen sem. Nehéz lett volna válaszolni erre.
Éppen túl voltam egy nagyon érdekes beszélgetésen Peter Juscák szlovák íróval, aki írt egy remek regényt a gulágra hurcolt közép- és kelet-európai nőkről. Több ezer interjút készített 1990 óta, aztán összegyúrta őket egyetlen nő történetévé, ebből született a regény, az és ne feledd a hattyúkat! A főhős szlovák-német-ruszin-magyar kötődésű nő. Ha ezt ma Magyarországon valaki nem találja érdekesnek, azon nem tud segíteni sem a lelkendező újságírók hada, sem maga a nagyon szerény, intelligens szlovák író, aki arról beszélt, hogy
a gulágra hurcolt emberek megérdemlik, hogy valaki elmesélje a történetüket, amely arról szól, hogyan lehet minden körülmények között megőrizni az emberi méltóságot.
Talán tényleg igaz, hogy néha több köze lehet a magyar olvasónak a szomszédos országok irodalmához, mint más irodalmakhoz. Závada Pál például nem tett mást a Kalligram kiadó estjén, mint összevetette Pavel Vilikovsky szlovák prózaíró műveit a saját regényeivel; hogy hány történelmi esemény, figura, helyszín van, amely mindkettejük regényeiben felbukkan. Nyilván órákon át tudta volna sorolni, ha hagyják. Új könyvében, az Első és utolsó szerelemben Pavel Vilikovsky is gondolkodik a történelem elbeszélhetetlenségén.
De nemcsak az idősebb írónemzedéket foglalkoztatja ez, hanem a fiatalabb szerzőket is, mint a Carpathia íróját, a Felsővízközből származó, negyvennégy éves Maros Krajnakot. A regény bemutatóján elmondta: az ő gyerekkorában a második világháború még jelen lévő valóság volt, hiszen azok, akik megélték, egész életükben ennek a történetnek az elbeszélésével küszködtek. Ennek következtében Krajnak gyerekkora azzal telt, hogy
lőszereket, emberi maradványokat találtak játszadozás közben az erdőben.
Az író a fogyatkozó ruszin kisebbséghez tartozik, ez az etnikum áll a regény középpontjában is. A kötetet egy 2013-ban alapított marosvásárhelyi magyar kiadó, a Lector hozta el a könyvfesztiválra. Egyik vezetője, Gálfalvi Ágnes arról beszélt: az erdélyi magyar kisebbség számára a megmaradás szempontjából is különösen fontos az, hogy köldöknézegetés helyett igyekezzen kapcsolatba lépni más kultúrákkal, a Keleti-Kárpátok pedig egyébként is közös kulturális tér.
A közös szlovák–magyar múlt legproblematikusabb pontjai is előkerültek, bár nem szépírók, hanem történészek foglalkoztak vele. A magyarul is jól beszélő Miroslav Michela tanulmányát, a Trianon labirintusaibant Paksa Rudolf, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársa mutatta be, aki kifejtette: a történész úgysem lehet teljesen objektív – Miroslav Michela is eufemisztikus, amikor a szlovákiai magyar kisebbség „nehézségeit” említi. Van viszont szakmai tisztesség, és úgy gondolja, annak megfelel Michela könyve, amely azt vizsgálja, hogyan beszéltek Trianonról a szlovák és magyar kortársak, valamint az utókor.
Közben a legaktuálisabb problémák, a migrációs válság és Európa jövője meglehetősen kevés beszélgetésen került középpontba.
Láthatóan sem a kiadók, sem a fesztivál szervezői nem törekedtek rá. Pedig magyarázatokra láthatóan van igény, főleg ha könnyen emészthetők: Udo Ulfkotte német újságíró könyvbemutatóján például nem maradt üres szék. Frissen megjelent, A menekültipar című könyvével összefüggésben kifejtette egyebek között, hogy egy hepatitis C-ben szenvedő menedékkérő „egy családi ház árát nyeli le”, mire kikezelik a betegségből, ezért nyilván – más gazdasági szereplők mellett – a gyógyszergyáraknak áll érdekükben a migráció.
Hasonlóan népszerű esemény volt Helmut Kohl Aggodalom Európáért című kötetének bemutatója; az egykori német kancellár egyebek közt a konszenzusra törekvést és az erős vezetőket hiányolja az unió működéséből.
