Valamivel Mohács előtt

VI. Adorján komolyan vette a magyarok fenyegetettségét. Kár, hogy másfél év után bele is halt a pápaságba.

A beszéd a lehető legtökéletesebb ellentétező szerkezetekkel működik. Megtudhatjuk belőle, hogy a pápa éppen azért nyerte el ezt a legmagasztosabb méltóságot, amelyet ember egyáltalán elérhet, mert sohasem vágyott rá. Vagyis nem volt karrierista, aki a maga egyházi pályafutását fel akarta volna emelni egészen a pápai méltóság eléréséig! VI. Adorján tényleg ilyen volt, szegény, szerencsétlen filosz.

Réges-régóta mindig II. Piusz pápa sírjához zarándokoltam el Rómában, valahányszor ott jártam. Egészen 2008-ig. Akkor ugyanis olvastam egy olyan könyvet, amelyből kiderült, hogy a derék II. Piusz pápa, aki a Sant’Andrea della Valle-templomban van eltemetve, felajánlotta II. Mohamed szultánnak a keleti császárság trónját, ha megkeresztelkedik! Ő majd gondoskodik a nyugati félről, Mátyást közösen majd csak elteszik láb alól.

Azóta kezdtem kevésbé szeretni II. Piuszt. Kerestem egy pápát, akiben lehet bízni. Úgy látszik, VI. Adorján pontosan ilyen volt, kár, hogy másfél év után bele is halt a pápaságba. Ő ugyanis komolyan vette a magyar követ, Brodarics István patrisztikai intelmét, aki Szent Ambrus milánói püspökre és egyházatyára hivatkozva azt mondta, hogy a szentségek kiszolgáltatásához szükséges kincsek egyenlőek a rabszolgák kiváltásával. Ezzel arra célzott, hogy a pápa nem téved akkor, ha adót vet ki a nyugat-európai uralkodókra, akik előszeretettel öldösték egymást különböző háborúkban, hogy a befolyt adóból támogassák a magyarokat.

Most olvasom, a mai újságban is, hogy a norvég tömeggyilkos tiltakozik a vele kapcsolatos embertelen bánásmód ellen. Például felhozza, hogy csak műanyag evőeszközökkel ehet. Erről jut eszembe, hogy egy olasz tanító arról írt könyvet, milyen dolgozatokat kapott az általa tanított gyermekektől. Ezek mindegyike rettenetesen tetszett nekem, különösen a francia forradalomról szóló általános iskolai dolgozat.

„Beszélj a francia forradalomról!

A francia forradalom látta, hogy ott volt az amerikai forradalom, és megcsinálta a francia forradalmat.

Mária Antoanett királyné jó kis firma volt, déli tizenkét óra öt perckor kelt, reggelizett kapucinert keksszel, aztán megmosta az arcát, a körmét, a bidét. Mária Antoanett a szegények adóiból vette a pénzt a ruháira meg az ékszerekre. És mindenkivel kikezdett. Nem törődött a gyerekeivel, nem szoptatta, nem fésülte meg őket, csak magával volt elfoglalva. Persze a király is játszotta az eszit, Istennek képzelte magát. Odahaza náluk lukszus volt, lukszusban éltek, mindenük aranyból volt: a székek aranyból, a poharak aranyból, az evőeszközök aranyból. A nép közben majd fölfordult éhen, és csak műanyag evőeszközökre futotta neki. Erre aztán kirobbant, az idegesség ráment az idegeire, és kitört a francia forradalom. Előkerültek a durungok. Verekedtek. Valaki szemen is köpött valakit. Volt nagy adok-kapok. Ha ott van Brusz Li, azoknak annyi. Elmentek a Basztijba és bevették, utána feltalálták a gijotint és mindig levágták a fejeket. A király beöltözött parasztnak, hogy elszökik, de akkor is elkapták és megölték. Mária Antoanett még a gijotinon is riszálta magát ” (Marcello D’Orta: Én, reméljük, megúszom. Ford.: Magyarósi Gizella, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994).

VI. Adorján komolyan vette a magyarok fenyegetettségét. Úgy próbálta csökkenteni a pápai udvar kiadásait, hogy kirúgta az összes kurvát és költőt, ami miatt a római liberálisok természetesen a legocsmányabb zsarnoknak híresztelték, az állami költségvetésből élő tolvajokként gyalázva, s óriási fölháborodást keltett mindazon egyházi körökben is, amelyeket megpróbált adóztatni, hogy segítsen a magyarokon. Hiába idézte neki maga a nagykövet Brodarics István, hogy Szent Ambrus fentebb idézett tanácsa már kötelező erővel be is került a kánonjogi kézikönyvbe: valamennyi nyugat-európai állam felháborodottan tiltakozott a különadók ellen. A német közvélemény irányítója, Luther Márton egyenesen nagy fülű szamárnak nyilvánította azt a pápát, akiről – mint tudjuk – maga Erasmus is igen hízelgő véleményt formált. (Igaz, hogy Luther akkor már Erasmust is utálta.)

A pápa fájdalmában nemsokára meg is halt, Mohácsnál pedig győzött a francia király által rendkívül támogatott Nagy Szulejmán.

Ebben az évben emlékezünk a szigetvári Zrínyi Miklósra.

Ha emlékezünk rá, talán vegyük komolyan, hogy nem halt meg hiába, de mi sem élünk örökké.

(Addig is, amíg nem késő, talán le kellene fordítani Brodarics ezen beszédét, amelyet 1522. szeptember 2-án mondott el a pápa előtt, és amelyben figyelmeztette őt: a török elfoglalta Belgrádot, a Havasalföldet, és ostromolja Rodoszt, Európa védtelenül marad. Ugyanis nemcsak a sevillai antik nyomtatvány egyedi darab, hanem mára már a Csapodi Csaba-féle modern kiadás is nagy ritkaság!)