Amikor személyesen is találkoztunk, a húgom azt mesélte, hogy a helyszínben nem volt semmi különleges. Átlagos belvárosi gangos ház, fényhiányos lakás. A médium is első benyomásra inkább hivatali előadónak nézett ki, mint kapcsolattartónak egy másik világ felé. Faggatózott az elhunyt személy kilétéről, majd beszélni kezdett. Figyelmeztettem a húgomat, hogy a médium által elmondottak általánosságok, nagyjából bárkire rá lehet őket húzni. Szóval csak csínján ezekkel a dolgokkal. Igen – felelte a húgom –, ám a médium mondott egy személyeset is. Amit csak a húgom és a barátja tudhatott annak idején. És a férfi most némi rosszallással azt üzente a túlvilágról, tudja ám, hogy hiába ígérte meg, a húgom végül nem olvasta el azokat a könyveket, amelyekről beszélt neki.
Velem ellentétben a húgom soha nem volt nagy olvasó. Miután letudta az általános műveltséghez elengedhetetlen irodalmat, könyvet nemigen vett a kezébe. Ha olvasni vágyott, arra ott volt az internet meg a magazinok. Föltételezem, most meg ebben nincs egyedül. A csodálkozáson túl tehát nem kis öröm fogott el, amikor a húgom arra kért, kísérjem el a könyvesboltba. Nehéz szatyrokkal jöttünk ki, még így se sikerült mindent beszereznünk, de a húgom azt mondta, könyvtárba is beiratkozik. Segítettem neki hazacipekedni, és amikor elköszöntem tőle, az jutott eszembe, hogy a neves filozófusnak igaza volt. A húgom kimondatlan kérdéseit nem a médium válaszolja meg. Hanem a könyvek, amelyeket néhai szerelme ráhagyományozott.
