Aztán lassan elviszi őket is a víz.
A kihalófélben lévő ruszin közösség, az elnéptelenedő falvak képe? Vagy az elvándoroltak iránti értetlenségé? Még az is lehet, hogy a művész, az alkotó félelme, akinek a művei talán nem nyernek értelmet abban a közegben, amelyből érkezett. És valószínűleg segíteni sem tudnak a fogyatkozó, alkoholizmusba menekülő, emlékeikkel küszködő közösségeken. Lehet, hogy így van. Hiszen a regény az elbeszélő identitáskeresése, aki próbálja megérteni, és fotókon megörökíteni a tájat. Az azonosulás lehetőségét kutatja, és azt, hogyan lehet az ősök fájdalmához viszonyulni.
Ezért látjuk egyszer lóhoz kötözött, kivégzett fiú reinkarnációjaként. Amikor önmaga, akkor sem egyetlen ember: néha gyerek, aki a Zónákban nőtt fel, aztán fiatal, aki húszévesen hátizsákkal járja a vidéket, tíz év múlva pedig autóval és fényképezőgéppel barangol ugyanitt. Közben maga a múlt is mozgásban van: az elbeszélő is alakítja, próbál hatalmat szerezni fölötte, de ahogy mindenki más, ő is sodródik az idő örvényében, ahol néha előbukkan, aztán újra eltűnik a múlt. Az erdőben lehetetlen visszatalálni kétszer ugyanarra a helyre, és újra szemébe nézni az emberi koponyának, amelyet ott találtunk.
(Maros Krajnak: Carpathia, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016, 131 oldal. Fordította: Böszörményi Péter.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!