Attila a tuniszi légtérben

Szörényi László írása egy ajándékba kapott igazi könyvritkaságról.

Ha Pyrkerről van szó, az embernek mindig Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc jut eszébe, akik kiutálták őt a magyar irodalomból. Szerb Antal Kazinczy alkonyáról szólván írta arról a két rettenetes Vörösmarty-epigrammáról, amelyet a költő egy meg nem nevezett idegenszerű poéta ellen írt, hogy a szarkazmusban is verhetetlen Vörösmarty gúnyát Pyrker is magára vehette meg az őt kedvelő és fordító Kazinczy is. Ennek megfelelően aztán történészek és irodalomtörténészek egyaránt elismerték ugyan minden pozitívumát, tehát hogy a német irodalom legnagyobbjai is elfogadták valódi költőtársként, és hogy milyen érdemeket szerzett mecénásként és jótevőként, de másnak, mint sikeres Habsburg-imádónak, nemigen akarták láttatni.

Pedig nemcsak Virág és Ányos tanítványa volt, és az anyanyelve is magyar, bár ősei Tirolból jöttek a Dunántúlra, hanem igenis szerette a magyarokat. Ennek két bizonyítékát is szolgáltatja a Tunisias. Mind a kettő rendkívül furcsa, de végül is talán megmagyarázható. Az egyik az, hogy a nemzetközi keresztény seregbe a spanyolok, olaszok, németalföldiek, portugálok, németek, osztrákok és csehek mellé beállít egy vitéz és győzhetetlen magyar seregrészt is, amelyet ráadásul egy akkor már rég elhunyt hős vezérel, Hunyadi János unokája. Idézem a 3. énekből, az eposzi seregszemléből, ahol a csehek után következünk:

Ezt követék a hős Magyarország küldte leventék
Kik délceg paripán büszkén szagúldva,
S vaskos markukban ragyogó kardot suhogatva,
Mint nyilazó villám úgy csapják földre az ellent
Waldstein vitte amazt [ti. a cseh vitézeket – Sz. L.] – ezeket Hunyadink unokája
A csatatérre, ki megmentette egész Európát,
És lealázá a Törököknek durva hatalmát.

Bizonyos töprengés után rájöttem, hogy Pyrker nem kevesebbet tett, mint hogy a szintén V. Károly alatti egyik leghíresebb háborúból, az 1546–47. évi schmalkaldeni hadjáratból helyezte át Afrikába a báró Nyáry Ferenc által vezetett magyar huszárok fergeteges győzelmét, mely eldöntötte a háborút, és amelyre V. Károly haláláig nagyon nagy szeretettel emlékezett vissza. (Híres történelmi személyiségek mellé, mint a császár vagy Doria tengernagy, kellett neki legalább olyan híres vagy még híresebb magyar, ez pedig nem lehetett más, mint Hunyadi unokája.)

De ez még csak hagyján. A pap költő megújította az eposzi gépezetet is. A pogány görög–római istenvilágot nem alkalmazhatta, mert szakított a reneszánsz és barokk kori allegorizálással, amellyel nyugodtan lehetett mondjuk Júnót vagy Cerest mondani Szűz Mária helyett.

Ezenkívül teológiailag helytelennek találta azt a megoldást, amely Miltoné és Klopstocké, bibliai angyalokat s ördögöket alkalmazva a jó és a rossz oldalon. Ehelyett egészen szokatlan módon – ráadásul Jób könyvére, valamint Szent Pálnak az efezusiakhoz írott levelére támaszkodva – úgy gondolja, és ezt az eposz második kiadásának előszavában meg is írta, hogy az elmúlt korok híres történelmi személyiségeinek lelkei nagy tömegben kóvályognak a levegőben ég és föld között, és ahol lehet, beavatkoznak az éppen folyó történelembe. Itt például a kalózkirály Hajreddin oldalán harcol Mohamed és Attila, V. Károly oldalán pedig Regulus és Hermann, azaz egy önfeláldozó római és egy Rómát legyőző germán. A végén persze az Úr leküldi Éloá nevű szeráfját, aki az egész árnygyülekezetet elhessegeti. Ám azért ők is tanulnak valamit, mert a végítéletig nem dől el a költő szerint a sorsuk, hanem légi szellemként végig a tisztítótűzben tartózkodnak.

Ez pedig nem egyéb, mint az Órigenész által kidolgozott híres tan arról, hogy a világ végéig még az ördög is megtér. Görögül úgy hívják ezt a tanítást, hogy apokatasztaszisz pantón, vagyis mindennek a helyreállítása. Sok régi eretnek és filozófus, valamint modern költő vallotta, köztük Leibniz vagy Baudelaire.

Be is tiltotta annak idején Verseghy készülő fordítását az egyházi cenzúra, ezért maradt a mérnökre. Tehát megnyugodhatunk: Pyrker nemcsak a magyar vitézséget szerette, hanem még Attilát is beíratta ideológiai továbbképzésre.