Életre szóló „hülyülés”

Hiánypótló kötet Novák Ferenc Tatáról és a táncházmozgalomról.

Ő rendezte 1983-ban az István, a király legendás városligeti előadását. Olyan táncdarabok fűződnek a nevéhez, mint az Antigoné, a Magyar Elektra, A helység kalapácsa, a Kőműves Kelemen vagy épp a Forrószegiek. Novák Ferenc, vagyis Tata 85 éves, és ezzel a kötettel kedveskedett neki a „szakma”.

Általában szkeptikus vagyok a cikkgyűjteményekkel szemben – nehéz összefogott, igazán mély mondanivalójú, újságban megjelent írásokat felvonultató kötetet összeállítani, az ilyen kiadványok mindig űrt hagynak maguk után, többet vár tőlük az ember. Inkább forrásértékük van. A Hagyományok Háza által megjelentetett könyv talán azért kivétel, mert különösen gondosan-igényesen szerkesztették, és Novák Tata különféle témákban írt szövegeit igyekeztek tematikusan rendezni. Emellett nem akármilyen cikkekről, szövegekről van szó, hanem a táncszínházi élet és a táncházmozgalom fontos megnyilatkozásairól.

A különböző szövegek sokféleségével ez a kötet is nehezen küzd meg – az egyik végpontot képviseli a kötet leghosszabb fejezete, Novák Tata Székről írt, tudománytörténeti jelentőségű szakdolgozata, a másikat a köszöntőbeszédek és az interjúk. De mivel ezek az írások egy szakma, egy téma köré csoportosulnak, kevésbé zavaró a sokféleség. A legérdekfeszítőbb ugyanakkor mégiscsak az első két fejezet: Novák szakmai esszéit és Székkel kapcsolatos írásait gyűjtik egybe – a többi írás a Bihari és a Honvéd Együttes belső szakmai ügyeivel foglalkozik, illetőleg a Magyar Művészeti Akadémiával és Novák kilépésével.

Hogy mit lehet kezdeni a néptánccal a színpadon, arról a hetvenes években dúltak a legnagyobb viták. Azóta a különféle irányzatok hívei nagyjából megbékéltek egymással, az irányzatok azonban itt maradtak velünk: vannak, akik azt szeretnék elsősorban bemutatni, milyen a „tiszta forrás”, és vannak, akik autonóm szerzői darabokhoz használják fel a néptáncot. A könyv első fejezete a tánc mibenlétét, a felvilágosodás hatását a reformkori tánckultúrára és a néptánccal kapcsolatos színpadi elképzeléseket mutatja be – feltéve a kérdést: „ritmikus mozgás vagy több”-e a tánc?

A második fejezet Székkel kapcsolatos. Márpedig a „széki csoda” volt akkora hatással a mezőségi településre látogató gyűjtőkre, táncosokra, fotósokra, hogy elindult a táncházmozgalom, és a néptánc lekerült a színpadról a táncházakba, majd a folkkocsmákba. Ahhoz képest, hogy a széki tánchagyományokról, táncokról, táncalkalmakról írt szöveg „csak” egy szakdolgozat, nehéz túlbecsülni a jelentőségét. Fura, hogy nyomtatásban egy sokféle műfajt felvonultató gyűjteményes kötet közepén jelenik meg először.

Az utolsó, interjúkat összegyűjtő fejezet pedig leginkább Novák Tata életébe nyújt betekintést. Elmeséli nagyenyedi gyermekkorát, s hogy először talán a líceumban találkozott a néptánccal, amikor a csíkiek „hülyültek”, azaz csapásoltak. Akkor még tényleg csak hülyülésnek vélte, később azonban, amikor Budapesten megmutatta, mit tanult a csíkiektől, kiadták a parancsot: „Felgyűjteni!” Novák Tata közgazdaságtant tanulva üzletember lett volna, ha egy véletlen folytán nem fordul a tánc és a néprajz felé. Ma is legalább olyan jó folklorisztikus, mint amilyen jó táncos és koreográfus. Lehetett volna tudós is. Érdi nyaralójának híres kékfestő asztalánál pedig a rendszerváltásig az értelmiségiek és a művészeti élet színe-java megfordult Csoóri Sándortól Kőszeg Ferencig. Valamiért aztán Tata nagy bánatára kiújult a népi-urbánus vita, sokan felálltak az asztaltól, pedig a házigazda igen jól főzött (és – mint egy interjúból kiderül – azt tudja a legkönnyebben megbocsátani, ha valaki nem tud főzni, mert majd ő főz helyette is), és csak páran maradtak, köztük az örök barát, Jancsó Miklós. Végül a közelmúltban még a Magyar Művészeti Akadémiából is kilépett Novák, mivel úgy vélte, pusztán politikai meggyőződések miatt összeveszni igen nagy tévedés, szükség volna egymás elismerésére.

Sajnos kevesen vannak ma a táncházmozgalomban, akik széles kitekintéssel rendelkeznek a többi művészeti ágra is. Pedig fontos lenne, hogy egy táncos, főleg egy táncszínházi koreográfus eljárjon színházba, olvasson irodalmat, sőt összejárjon nemzedéke íróival, költőivel, gondolkodóival. Hogy inspirálják egymást, hassanak egymásra. Ehhez persze kölcsönösség is kell, vagyis hogy a néptáncot ne nézzék le, mintha csak ünnepi rendezvények kötelező és unalmas fejezete lenne, hanem érezzék meg erejét, és hogy mekkora tömeget képes megmozgatni. Ehhez persze nem árt valamekkora jártasságra is szert tenni a műfajt illetően, hiszen sokkal élvezetesebb a színpadi tánc is, ha tudjuk, mit látunk.

Novák Ferenc írásainak gyűjteménye arra biztatja a fiatalabb nemzedékeket, hogy úgy éljenek, legyen miből majd az ő tiszteletükre is hasonló kötetet kiadni, amikor az ő köszöntésükre kerül sor.

(Novák Ferenc Tata: Tánc, élet, varázslat – Gondolatok, küzdelmek. Hagyományok Háza, Budapest, 2016. Ára: 2500 forint.)