Évekkel ezelőtt történt, azóta édesapja fölött is besüppedt a sír.
A rokokósan indázó betűkkel letisztázott verseket olvasom. Szeretném szépnek hinni őket, még ha nem is igazán sikerült szövegek ezek, de őszinték.
Az ember olyan tévedékeny, és olyan érzékenyek vagyunk, a költők különösképpen. Mert Pisti, ez a nevető szemű, mosolyban lubickoló arcú tizenéves legényke bizony költő. Őszintén érdekli a véleményem, megtisztelt a bizalmával, felelősséggel tartozom érte. Elmondja egyik legkedvesebb versét, mostanában írta. Beleéléssel szavalja, szeme csillog, érezni, lelkéből leledzett költemény ez. Volt a versmondásában valami felemelő, valami megható. Mintha minden szóval egy-egy gerezdet tört volna le nekem a szívéből, tessék, ez vagyok.
Pisti szerkezeti lakatos, néhány hete, nem túl hosszú munkaviszony után munkanélküli. Kihasználandó az időt esti iskolába jár, s addig is, amíg nem tud elhelyezkedni, újságkihordó lesz. „Talán egy-két cikket is megírok” – mondja. Azt forgatja a fejében, hogy fog egy tuskót meg pár kétszázas szeget, kimegy a piacra, és fogadásokat köt vállalkozó kedvű emberekkel egy százasért, ki veri be hamarabb a szeget a tuskóba a kalapács élével.
Romantikus terv, talán kicsit naiv is. Kockázatos, mint a költészet, ahol szintén bizonytalan a végkifejlet.
Nem tudom, Pisti tanult-e tőlem valamit, de azt elmondhatom, hogy én profitáltam találkozásainkból. Bizakodóbb lettem, merészebb. Időnként kedvet érzek, hogy szegeket verjek a tuskóba.
