Először dalosa, utóbb szervezője, végül krónikása – Maróti Gyula több mint hat évtizede résztvevője a magyar kóruséletnek – írta a Kórusok Országos Tanácsának (Kóta) alapító főtitkáráról 1995-ben Breuer János. Maróti Gyula életműve nem annyira látványos, mint például egyes neves zeneszerzőké, karnagyoké vagy zenepedagógusoké, áldozatos munkája nélkül azonban biztosan nehezebben boldogult volna a magyar kórusművészet. Az 1912-ben született Maróti 2004-ben hunyt el, és nemrég K. Udvari Katalin, a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület alapító elnöke arra vállalkozott, hogy a szakma által elismert és szeretett egykori Kóta-főtitkár magángyűjteményéből csemegézzen, és mindezt úgy tárja az olvasó elé, hogy abból kirajzolódik mindaz a háttér, amely segítette hazánkat a világraszóló kórussikerek elérésében. Fontos kérdést feszeget a Püski Kiadónál megjelent Művelődéstörténeti kincsestár: az énekkari munka társadalomra gyakorolt hatását vizsgálja.
Láthatunk régi fényképeket, hangversenyműsorokat, megismerhetjük a korabeli ének-zene tanárok munkásságát, a karvezetők tevékenységét, a kórusműveket komponáló zeneszerzők jelentőségét, és mindebből tulajdonképpen az egész XX. századi művelődéstörténetet. Maróti Gyula a kórusélet minden posztját végigjárta, mielőtt a Kótáig jutott. Énekelt, vezényelt, tanított, részt vett az alulról építkező Munkásdalos Szövetség, majd a Bartók Béla Szövetség munkájában, a népművelő-oktatásban, zenei részének megszervezésében, készített műsorszöveget a Magyar Rádiónak, illetve tankönyveket, egyetemi jegyzeteket, könyveket írt.
Bár elsősorban egy szűk szakmai kör számára közismert mindaz, amit a kötet összefoglal, úgy gondolom, nem hiábavaló erről a szélesebb nyilvánosság előtt is beszélni. Elsősorban azért, mert mindaz, ami a XX. század során motorja volt a fejlődésnek, ma is példaértékű lehet. Másodsorban azért, mert erőteljes a hanyatlás a magyar művészetpedagógiának ezen a terén is, így amennyiben bármilyen reformról szó esik, megkerülhetetlen a sikerkorszak receptje. Ha már a receptnél tartunk, harmadsorban azért is fontos megismerni ezt a könyvet, mert az is kiderül belőle: napjainkban is aktív munkát végez a Kóta, amelyet immár Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetségének neveznek, és láthatjuk, milyen próbálkozások visznek sikerre a XXI. század elején, amikor Mindszenty Zsuzsánna elnökletével működik a szervezet.
Mindez az összefoglalás megkerülhetetlen eszenciája annak a több évtizedes munkának, amely – bár romjaiban hever – még mindig nem egy világverseny győzelmét jelenti a magyar énekkaroknak. Oktatásügyi szempontból lényeges kérdéseket tisztáz, és számos olyan pedagógiai módszerbe vezeti be az olvasót, amelyek hosszú időn át sikerrel működtek, és ma is működőképesek. A Művelődéstörténeti kincsestár tanulsága többek között az, hogy számos tényező együtthatására van szükség a sikerhez: az iskolai oktatás, a kiváló karnagyok és tanárok, az egész életén át éneklési lehetőséget kínáló amatőr mozgalmak, az amatőrök és a hivatásosok összefogása egyaránt szükséges hozzá.
(K. Udvari Katalin: Művelődéstörténeti kincsestár – Válogatás dr. Maróti Gyula [1912–2004], a Kórusok Országos Tanácsa [Kóta] alapító főtitkárának magándokumentum-gyűjteményéből)
