Utcaipad-hírügynökség

„Filc Kálmán szerette, ha jól informáltnak tűnik, ezért mindig megállt a mindentudó csavargónál.”

Pliocén

Egy pliocén kori barlangfalon felfedezték Bach összes kantátáját üres sörösdobozokra hangszerelve. Ez a fal voltaképp az első mai értelemben vett kotta, sőt az első merevlemez, csak nagyon merev. A hangyákkal nincsen bajom, hiszen ők alkotják a vérkeringésemet, vöröshangyák a vörösvértestek, fehérhangyák a fehérvérsejtek. Én is egy vöröshangya vagyok egy nagyobb érrendszerben, ha elfáradok a keringésben, kölcsönkérem a kisöcsém homokozóvödrét meg urándúsítóját, és azzal játszom. Az így nyert uránt elteszem befőttnek, ha jön az évi rendes apokalipszis, majd abból gyúrok hógolyókat.

Minden találkozás voltaképp elválás. Amikor először futottam össze az utcán Hitlerrel, rögtön megismert. Egy másik galaxisban vesztettem el a kulcscsomómat, ez a kis bajszos strici meg utánam hozta. Így most megint kénytelen leszek bemenni mindenhová. Rákiáltottam, hogy Treutzigfritzig, erre rögtön Obamává változott. Megkerestem hát a kioldóját, és kilőttem őt a nap felé. Nem égett el, azóta folyamatosan napfogyatkozás van. Nem mondom, hogy nem unom a kisbolygókat, ahogy a húgom kirakosgatja őket a kosarából, aztán századjára is azzal golyózunk. De ha már olyan kis hülye, hogy a családban egyedül neki nincs Nobel-díja, hát ráhagyom szegényre.

Az utolsó mondat Möbius-szalag, három tengeri mérföld hosszú, és visszatér belém, akár egy bumeráng. A nap-éj egyenlőség hatással van a ciklusomra, mindig bőségesen átvérzik a lelkem, és baglyokat simogatok ki a bajuszomból, majd rántottának ütöm fel a holdat. A tenger morog egy kicsit emiatt, szereti ugyanis, ha vonzzák meg taszítják, de hát kiskoromban még ő is csak kölyökkutya volt, együtt nyertük meg a harmincéves háborút. Amerikát különben úgy fedeztem fel, hogy anyám leküldött a boltba, és a bolt helyén Amerikát találtam. Egy Vespucci nevű csávó szolgált ki, Möbius-szalagot kértem, de sehogy sem tudta elvágni.

Az özönvíz előtt volt még, azok voltak a szép idők, azok voltak a rút idők, a kilyukasztott levegő és az elektromos autópálya-matrica előtt, amikor azok a régi nagy havak hullottak, nem ezek az incifinci, seszínű, latyakosodó maiak, azon a szép régi havon milyen érdekesen piroslott a tébécések köpete, hiszen védőoltás még nem létezett, akkoriban a lányok még szőttek-fontak, nem a mobiljukkal meg a sminkjükkel babráltak, akkoriban a lányok még úgy főztek, mint az anyjuk, ma meg úgy isznak, mint az apjuk, akkoriban még csak a férfiak lehettek bunkók, csak ők köpködtek, és ők verték részegen a párjukat, mára ez a privilégium sajnos elenyészett, akkoriban még a cserzővargák és a kelmefestők szennyezték ihatatlanná a patakokat, ez még a világűrbe fellőtt focimeccsek előtt volt, amikor a kisbíró szolgált internet helyett és a pletyka valóságshow helyett, amikor a legények világot látni indultak a háborúba, a világ meg leharapta a fél lábukat, akkoriban még volt igaz szerelem, igaz, hogy csak a népszínművekben, akkoriban még dzsentribajszos és glaszékesztyűs ficsúrok tapostak a női szíveken, és göndör parókás nőstények polcolták égbe mellüket, a halcsont fűzőt meg néha két cselédlány rángatta teljes erőből, aztán sokan elájultak a bálon, egyeseknek a bordacsontjuk is eltört, de megérte, hisz fő a darázsderék, akkor még a lovak farába sütöttek billogot és nem a széplányokéba, akkor tél volt minden tél, és minden tavasz igazi tavasz, akkoriban a krumplicukrot még tömbben mérték, és nem változott félévente a Túró Rudi csomagolása, akkoriban József Attila felgyújtotta a haját, hogy kedvesének imponáljon, Petőfi pedig talicskában tolatta végig magát a Váci utcán, hogy lássák, mekkora paraszt, és róla beszéljen a fél ország, akkoriban a paleolitdiéta még olyan hatásos volt, hogy csak minden ötödik ember érte meg az első életévét, szóval akkoriban a fiatalok azért voltak boldogtalanok, mert nem házasodhattak szerelemből, ma meg már szerencsére bárki szabadon megválogathatja, kivel éljen boldogtalanul.