A mosolygó diplomata

Szörényi László Trianonról és az olasz diplomatáról, aki nemigen tudta, hogy a Monarchiában magyarok is élnek.

Volt egy osztálytársam, aki horgászott. Rábeszélt, hogy próbáljunk szerencsét a Háros-sziget mellett. Egész nap ültünk egy himbálózó ladikban, ő leste a vizet, és nem fogott semmit, én még csak nem is lestem, viszont fogadalmat tettem, és mindig meg is tartottam, hogy horgászni többé nem fogok. Tizennégy éves korunk óta ezután évtizedekig nem is láttam se a Háros-szigetet, se a reménykedő horgászt.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, akárcsak a párizsi közlekedés. Egyszer egy reneszánszkonferenciára utaztam a fény városába, de a De Gaulle repülőtérről csak nem indult a busz a belváros felé. Egy napszemüveges, James Bond-szerű egyén azonban hosszan fürkészett a buszmegállóban, majd odalépett hozzám, és igen udvariasan angolul megkérdezte, hogy én vagyok-e én. Mire én magyarul helyeseltem, és őt is a nevén szólítottam, de csak azért, mert levette a napszemüvegét. Hajdani horgásztársam volt az.

Kiderült, hogy most éppen Párizsban él, és várt valakit, aki nem jött, viszont nekem nagyon megörült. Minden konferencián túli időt, amikor éppen nem voltam múzeumban, vele töltöttem. Elvitt vacsorázni is, de ami ennél fontosabb, a versailles-i Nagy-Trianon-palotába, ahol a Magyarországot megcsonkító békeszerződést aláírták. Megjegyezte, hogy párizsi magyar barátaival minden év június 4-én, a vészteljes szerződés napján ünnepélyesen kivonulnak a temetőbe, és ott lehugyozzák Clemenceau sírját.

Később egy Finnországban rendezett hungarológiai konferencián ezt el is meséltem egy francia történésznek, aki neves szakértője az első világháború utáni békeszerződéseknek. Bólogatott, elfogadta vallástörténeti magyarázatomat, mely szerint igen ősi római szokásról van szó, hiszen sírok levizelését már a Romulus idejéből származó úgynevezett fekete kő is tiltotta, amelyet a római Forumon ástak ki. Mindenesetre tudományos alapossággal hozzátette, hogy jobb célpontot is találhatna a magyar egyesület, mert Foch marsall sokkal nagyobb ellensége volt a magyaroknak, mit Clemenceau. Én viszont tudományos, sőt művészettörténeti alapon tettem ellenvetést, hogy az lehetetlen volna, hiszen Foch marsall templomban van eltemetve, ahol a szükségesnél nagyobb feltűnést keltene egy ilyen típusú tiltakozó akció.

Mindez nemcsak azért jutott eszembe, mert éppen a minap volt a trianoni gyásznap évfordulója, hanem azért is, mert háromszáz forintért sikerült megvennem egy olasz diplomata emlékiratait magyar fordításban, nem messze a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár előtt álló díszkúttól, amelyről tudjuk, hogy a trianoni békeszerződés revízióját követelő Lord Rothermere tiszteletére állították, és a Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) nevet viseli.

A könyv olasz eredetijét Rómában hajdan megtaláltam egy szemétládában, nem messze a magyar követségtől. Az olasz eredeti magyar fordításban úgy hangzik, hogy A mosolygó diplomata, viszont a magyar fordítás címe egy kicsit bővebb: A mosolygó diplomata emlékiratai. Szerzője, Daniele Vare (1880–1956) olasz apától és angol anyától született olasz diplomata, angol nyelvterületen ma is olvasott író, aki legtöbb könyvét, így e szóban forgót olaszul is publikálta. Amikor éppen nem volt otthon, akkor Bécsben, Kínában, Svájcban, Luxemburgban, hosszabb időre újra Kínában, végül Dániában szolgált; ez a „mosolygós kötet” angolul 1938-ban, olaszul 1941-ben, Budapesten évszám nélkül valamikor a negyvenes évek elején jelent meg.

Cinikus dendi, elszánt szabadkőműves és fölényes megfigyelő. Jó szeme volt. Első kínai szolgálata idején Pekingben igyekezett úgy sétáltatni kislányát, hogy ne nagyon zavarják a vízi hullák, mert a követségi negyed melletti csatornában nagyon sok felpuffadt vagy megcsonkított holttest ringatózott. (Kínában éppen – szokás szerint – éhség és járvány pusztított, valamint egy-két levert felkelés is akadt. A kislány azonban nem hagyta magát kijátszani, és félrelökdöste a papát, mondván: „Nézd, papa, milyen szép hullák!”)

Felháborodottan kommentálja, hogy milyen disznóságokat írt az angol sajtó arról, hogy a Törökország ellen indított olasz–líbiai háború idején az olasz hadsereg milyen barbárságokat vagy katonai hibákat követett el. Ő, aki mindig dicséri az angolokat, és időnként angol szerelmes verseket elemez, vagy belemerül a korabeli angol dekadens líra szépségeibe, kioktatja az angol újságírókat, mondván, azért volt jó ez a háború, mert a különben békeszerető és jámbor olaszokat kicsit gatyába rázta, és ez milyen jól jött nekik a nemsokára kitörő világháborúban.

Néha még Kínában is fáj a szíve, hogyha Olaszországot valami csapás fenyegeti. Például alig tudott aludni, amikor hírt kapott, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia seregei győztek, áttörték az olasz vonalakat, és mélyen behatoltak Észak-Itáliába. Erről, a caporettói vereségről természetesen egy táviratból értesült először.

„Az első jelentés a Reuters-irodán keresztül ért el bennünket 1917. október végén. Szomorúan vacsoráztunk, és szörnyen rosszul aludtam. Másnap reggel fél tíz felé mentem le a hivatalba, és útközben találkoztam egy elegánsan öltözött kínaival, aki éppen felfelé igyekezett a lépcsőn. Azon törtem a fejemet, hogy vajon ki lehet az illető, és el akartam haladni mellette, de ő megállított. Könnyedén meghajolt, és hízelgő mosollyal kérdezte.

– Úrnak van kemény szeme?

– Mim legyen?

– Bőrszeme.

Végre rájöttem, hogy mit akart. Tyúkszemvágó volt, és aziránt érdeklődött, hogy van-e bőrkeményedésem.

– Úrnak pillanatnyilag gondja van – feleltem –, nagyon sok gondja. De tyúkszeme nincsen. Ilyesmiért hálásnak kell lenni.”

Annál nagyobb volt az öröm, amikor végül is az olaszok áttörték az osztrák–magyar vonalakat, elfoglalták 1918 novemberében Triesztet és Trentót.

Díszvacsorát rendezett a követségen, a megjelent kínai külügyminiszter megerőltette magát, és olasz nyelven mondott köszöntőt. A derék házigazda mindenesetre megjegyzi, hogy „attól tartok, hogy csak kevesen vették észre, hogy beszédet mondott”.

Bécset szerette, mert olcsón lehetett szeretőt kapni, és zajtalanul megszabadulni tőle. Hogy a Monarchiában magyarok is élnek, azt nemigen tudta: mint hihetetlen esetet adja elő, hogy hallotta egy angol diplomatától, hogy Szibériában a csehek és magyarok mindig összetűztek. Nem érti, hogyan kerülhettek magyarok Szibériába! Annyit mindenesetre megjegyez, aminek talán van köze Trianonhoz, hogy „gyakori kép volt a párizsi béketárgyalások alkalmával, hogy egyik vagy másik államférfiú a térkép előtt állva dühösen morogta a szakállába: »hol van ez az átkozott?«, és kinyújtott mutatóujjal keresett egy várost vagy folyót, amelyről még sohasem hallott”. Azután hozzáteszi, hogy bezzeg a maguk igazságára hivatkozás üvöltő öntudattal ellensúlyozta a földrajzi tudatlanságot. Az angolok, jegyzi még meg, ebben profibbak, mint az olaszok, mert ez utóbbiak legalább nem elvből cselekszenek igazságtalanságot.