– Már ki voltak írva a szabadságok, őrszolgálatok. Nem maradt elég emberem, úgyhogy nem engedhettem haza a fiút – koppantott botjával a keményre fagyott földön. – Írtam az öregnek, és megpendítettem, hogy ha belépne a téeszbe, akkor lenne segítsége a fia távollétében is. Ezt talán nem kellett volna – húzta el a száját. – A fiú falujába való volt az egyik szakaszparancsnokom, egy őrmester. Ő utazott haza a hét végén, vele küldettem el a levelet. Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, úgyhogy amikor visszajött, megkérdeztem, átadta-e neki. Mondta, át. Rendes ember volt, nem nagyon akaródzott neki elmondani, hogyan fogadta az öreg, de addig-meddig faggattam, míg csak kibökte. „Megnézte a főhadnagy elvtárs nevét, és nagyon szidta a zsidó kurva anyját. Amikor azt mondtam neki, hogy nem zsidó, akkor azt mondta, hogy akkor a sváb kurva anyját!”
Grósz úr elnevette magát, de keserűség volt a nevetésében.
– És maga mit csinált? – kérdezte reb Slojme. Grósz úr arca megkeményedett.
– Elkáromkodtam magam, és azt mondtam, ha valamiért, ezért megérte az a rendszer. Ha akarják, szidhatják a zsidó kurva anyámat, de mást nem tehetnek. Mindenesetre ez után adtam be a névmagyarosítási kérelmet. Így lettem Nagy.
