Már leforgattuk az életútinterjút Grósz úrral, leadtuk gépelésre a kazettát, de nem voltunk sehogy sem elégedettek. Reb Slojméval mindketten éreztük, hogy hiányzik belőle egy és más. A történet íve megvolt, világosak voltak az életút körvonalai, főbb csomópontjai, de keveselltük a színes részleteket. Volt, amiről megfeledkeztünk, és bizony akadtak pontok, amelyeket ha egy-egy kérdésünkkel szándékosan vagy akaratlanul érintettünk, interjúalanyunk mintha nem emlékezett volna, vagy elterelte a beszélgetést. Ezekről az epizódokról legfeljebb elejtett szavakból, célzásokból, másokkal folytatott töredékes beszélgetéseiből, egy-egy legyintéséből vagy sóhajtásából tudhattunk.
Grósz úr is érezhette ezt, ezért továbbra is szívesen társalgott velünk szombatonként, a zsinagógából hazafelé menet. Szinte várta a kérdéseinket, hogy feleleveníthesse emlékeit.
A szombat reggeli őstermelői piac felé sétáltunk, a Komjádi uszodánál. Meglepődtem, hogy fájós lábuk ellenére, reb Slojme is, ő is, szívesen kerülnek, csak hogy meg-megállva és nézelődve végigsétálhassanak a standok között, beleszagolva a friss zöldségek, fűszerek, a forró gesztenye és a savanyúságok izgató illatába, még akkor is, ha szombat lévén nem vásárolhattunk. Talán a gyerekkorukat, a falu vagy a kisváros világát idézték fel az illatok, a hangoskodó szabadtéri piac miliője.
Nekem a hiányérzetemet enyhítette: soha nem láthattam azt a világot.
Az irgalmas rendi kórház mögötti parkban jártunk már. Sárgásbarna avaron tapodtunk, minden léptünkre szárazan ropogtak a levelek. A vízköpőből spriccelő víz gőzölgött a hidegben. Fázósan húztam összébb a sálam.
– A névmagyarosítás – torpant meg reb Slojme. – Arról például nem is kérdeztük.
– Pedig az is szép történet – biccentett Grósz úr.
– Mikor magyarosította a nevét?
– Ötvenben vagy ötvenegyben Nem emlékszem pontosan.
Kicsit sántított, de nyolcvanöt éves kora ellenére még mindig egyenes derékkal, felszegett fejjel járt. Keményen tartotta magát: katonatiszt volt negyven éven át.
– Akkor már három éve a seregben voltam – kezdett a történetbe. – Hétszázan voltak a zászlóaljamban. Nyár volt, július, amikor az egyik gyerek a kezembe nyomott egy levelet. Az apja írta, hogy egy hétre engedjem haza aratásra, egyedül nem boldogul. Faluról jövök, kellemetlenül éreztem magam – torpant meg, s nézett ránk felváltva, ahogy mi is megálltunk, és szembefordultunk vele.
