Ott van a falánk Oregán, ott a Kocsmáros, aki kocsmája révén mindenkinek megszerzi mindenét, és ott van Tündér, akiről úgy hírlik, kocsma nélkül is mindenkitől mindent megszerez. Szó sincs róla, hogy Tündér, akiben egyébként semmi tündéres nincs – még csak nem is nő –, esetleg politikus volna, esetleg köztisztviselő, bár ki tudja. Hiszen ő az, aki átható pillantásával el tudja intézni a vidékre rászabadult milliónyi színnyalót, de naponta csak egyet hajlandó eltüntetni. Ezért azzal biztatja Tárkonyt és csapatát, hogy egymillió év múlva jöjjenek vissza, aztán befordul a fal felé, mert vége a munkaidejének. Hogy a színnyalók az összes színt felfalják a Völgyben, az más kérdés.
A Völgy történetei többnyire nagyon széles teret kínálnak az ehhez hasonló értelmezési játékhoz. Kollár mesekönyvének iróniájában pedig az a szép, hogy a mese figurái és a Völgy ennek ellenére is szerethetők maradnak, és még Tárkonynak is feltűnik, hogy a vadcsízek törött énekébe egyre több fiatal hang vegyül.
(Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony. Csimota Kiadó, 2016, 84 oldal. Illusztrálta: Nagy Norbert.)
