2013 őszén Drezdában töltöttem néhány napot. Nagy sétákat tettem egyedül vagy német házigazdámmal az Elba partján. Figyeltem a várost, amelyről tudtam, hogy 1945. február 13-án megsemmisült egy minden képzeletet felülmúló bombázásban.
Mégis ott láttam a nevezetes épületeket magam előtt. A Zwingert, a Semperopert, a Frauenkirchét és a többit. Nem tudtam eldönteni, mit látok. Vajon ez tényleg Drezda vagy egy Drezda-másolat, amely kísértetiesen hasonlít az eredetire? Úgy jártam a városban, mint egy temetőben. Megkérdeztem néhány helybelit, hogy a szinte minden régebbi épület falában jól látható megfeketedett kövek a bombázást követő tűzviharban égtek-e meg. Egyöntetűen válaszolták, hogy nem, az csak az idő műve. Furcsállottam, hogy a kelleténél határozottabban válaszoltak a kérdésemre. Szinte indulatosan. Hogy képzelem, és miféle tűzvihar, mintha ezt láttam volna a szemükben. Miközben roppant udvariasak voltak, a világért sem akartak volna megsérteni.
A Drezdát megsemmisítő bombázásról szinte semmit sem tudhat meg, aki csak úgy sétál a városban. Nem emlékeztet rá semmiféle tábla, legalábbis nem láttam ilyesmit mindaddig, amíg az elutazásom előtt néhány órával be nem tévedtem a Kreuzkirchébe, egy evangélikus templomba, amely szintén majdnem teljesen megsemmisült a bombázásban, de később újjáépítették. Leültem a hátsó padsorok egyikébe. Imádkozni próbáltam, vagy legalább eljutni az imát megelőző ürességig. Már kifelé menet akadt meg a szemem a templom egyik oldalhajójában berendezett kiállításon. Messziről nézve olyannak tűnt, mint az általános iskolák faliújságjaira kifüggesztett élménybeszámolók. A paravánokon fénymásolt fotók, némelyik ráadásul ferdén. A fotók alatt kézzel írott, már egészen elhalványult magyarázó szövegek. Mintha egy iskolai önképzőkör éves beszámolóját állították volna ki. Egy sokkos állapotban lévő nőt támogatnak két oldalról a mentőosztag emberei. Épp kihúzták a romok alól. Egy szinte a csontvázáig elégett gyermekholttest, feltehetően az anyja karjaiban, aki szintén elégett, üres szemgödrében a világűr sötétje. A felforrósodott aszfaltba olvadva fekszenek az utcán, száz meg száz más holttesttel együtt. Egy gyerek, batyuval a hátán, ahogy megy egy hajdanvolt utcán, amelyből nem maradt más, mint a csupasz kémények égnek meredő szálkái. Nyitott tehervagonra feltornyozott, füstölgő hullák. És így tovább, talán harminc-negyven kép. Bent, a templom főhajójában egy gyerekkórus próbált. Felvettem a hangjukat diktafonnal, hogy addig se kelljen tovább néznem ezeket a képeket. Miközben delejes erővel vonzottak, újra és újra vissza kellett térnem hozzájuk.
