Drezda ősszel

A Drezdát megsemmisítő bombázásról szinte semmit nem tudhat meg, aki csak úgy sétál a városban.

Nem emlékszem, hogy jutottam ki a vasútállomásra. A német–cseh határ előtt felszállt egy fiatal nő a hálókocsiba, karján néhány hónapos kisfiával. Előre elnézést kért, hogy a gyerek éjszaka sírni fog. Mondtam neki, hogy engem nem zavar, nekem is van egy nagyjából ennyi idős fiam. A nő az alsó ágyon feküdt, a kisfiú még álmában is szopott. Nem tudtam nem gondolni arra az elégett anyára és az elégett gyerekére. Éjszaka kimentem rágyújtani a folyosóra. Napkeltéig álltam az ablaknál, de ahelyett, hogy a folyton változó tájat néztem volna, csak azokat a fénymásolt fotókat láttam. A táj helyén a pokol kópiáit. És közben a fejemben végtelenítve a gyerekkórus énekelt.