Együtt a buszon

„Olyan kevesen vagytok magyarok, mégis annyifélét csináltok. Hogy van ez?”

Diákként autóbusszal négy éven át ingáztam szülőfalum és a közeli város, Zombor között. Reggel 6 óra 45 perckor érkezett a kék, ütött-kopott Severtrans a falu központjába, az ajtók szisszenve kicsapódtak, mi pedig föltódultunk a már zsúfolt buszra. Odabenn, átverekedve magunkat a reggeli mosdatlanság és a kintről behurcolt dohányszag illatfelhőin, igyekeztünk megkapaszkodni, mielőtt a rádióból balkáni műnépdalokat bömböltető bajuszos sofőr rátaposott volna a gázpedálra. Az utazás ritmusát felvéve aztán szépen elzsongott magában a közönség, a szagok is semlegessé váltak, otthonossá, ahogyan meghittek voltak már a piszkos ablakok is, amelyek csupán cenzúrázott részletekben engedték át a kinti világot. Nem emlékszem, hogy a helyi autóbuszjáratokat láttam-e valaha is letakarított ablakokkal közlekedni, mintha eleve koszosan kerültek volna le a gyári futószalagról, egyszer s mindenkorra kiiktatva üvegfelületükről a tisztaság amúgy is tájidegen állapotát.

A velem együtt felszálló utasok állandó társaságot alkottak, az iskolások ugyanazokban az időpontokban buszoztak egész évben, a melós ingázók sem cserélgették munkahelyüket, ugyanazok az arcok ugyanoda tartottak éveken át abban a sajátos, szocialista Potemkin-világban. Az iskolába járók töredéke szeptemberben cserélődött ugyan, egyik generáció kihullt, másik lépett a helyébe, de nem telt bele egy hónap, és már az újak, a zöldfülűek is ugyanazzal a hévvel és elszántsággal rohamozták a busz sziszegő ajtaját, préselték magukat feljebb és feljebb a jármű lépcsőfokain, hogy pár perc múlva maguk is – akárcsak a régiek, az évek óta minden reggel talpalatnyi helyükért küzdő veteránok – fásult tekintettel bámulják az ablakon tovafutó világfoltokat. Testük mozgását rutinosan igazították a busz, pontosabban az éppen ügyeletes bajuszos sofőr diktálta ritmushoz: dőltek a kanyarban, gyorsításkor megfeszítették karjukat, lábukat kitámasztották, homorítottak vagy domborítottak attól függően, melyik felüket érte nyomás a tömeg részéről – mint egy titokzatos rítus résztvevői, akik nap mint nap eltáncolják ugyanazokat a mozdulatokat.

A köztes település szülőfalum és Zombor között Sztapár volt. Az ott felszállni szándékozók számára még kevesebb hely jutott, gyakran előfordult, hogy néhányuk föl sem fért, kénytelen volt bevárni a következő járatot. Sztapár nem újkori telepes falu, lakóit nem a Tito-rendszer terelte föl a déli karsztos hegyvidékekről ’45 után, hogy az elűzött német családok otthonaiba fészkelje be őket. Sztapárt a 18. század közepén alapították, Mária Terézia idejében, a falu ősei állítólag dunai kalózok voltak, akik a folyami hajókat fosztogatták, s éppen ez volt az oka, amiért a bécsi udvar erővel letelepítette és az ekeszarv mögé kényszerítette őket. A közösen eltöltött több száz év nem múlt el nyomtalanul, a hosszú egymás mellett élés, az egymásrautaltság, a közös táj kölcsönös tiszteletet eredményezett a magyar és a szerb falu között. 1941-ben a Zomborra bevonuló magyar honvédekre szerb partizánok az egyik pravoszláv templom tornyából géppuskatüzet nyitottak, többüket megölve, megsebesítve. A honvédparancsnok, hogy elejét vegye a hasonló akcióknak, egységével körbefogta a közeli Sztapárt, hogy lakóin példát statuáljon. Szülőfalum elöljárói ekkor személyesen jártak közben a mészárlás elkerüléséért, garantálva, hogy a falu lakói békés emberek, s néhány hőzöngő miatt kár lenne megbontani az amúgy régre visszanyúló békés együttélést. Majd néhány évvel később, 1945-ben, amikor a szerb partizánok a magyar falu vezetőit akarták kivégezni, mondván, kollaboráltak a megszállókkal, a szomszédos Sztapár prominensei avatkoztak közbe, s mentették meg az életüket.

Számos sztapári ismerősöm akadt, köztük egy szőke fiú, akit Dejannak hívtak, velem egykorú, a körzeti-községi vagy már nem is tudom, milyen szintű asztalitenisz-bajnokságon ismerkedtünk meg. Egyikünk sem volt nagy játékos, csupán szerettük az asztal fölött pattogtatni a labdát, de nem omoltunk össze, ha kihullottunk az első fordulóban. A sztapári főállomáson reggelente felszálló Dejant gyakran sodorta közelembe a fölfelé tülekedő emberár, ilyenkor köszöntünk egymásnak, vagy csak intettünk, mint két külön szigetre kényszerült száműzött. Néha megpróbáltunk átevezni egymáshoz, s ha sikerült, váltottunk pár szót. Sportról, filmekről, csajokról, mindig találtunk közös témát. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy van az, hogy mi, magyarok, bár kevesen vagyunk, annyi mindent csinálunk. Látva rajtam, hogy nem egészen értem a kérdését, elkezdte sorolni.

– Ott van például az Attila gyerek – intett fejével az orvos fia felé, aki kicsit távolabb nyomorgott a tömegben. – Gyönyörűen rajzol, igazi tehetség. Vagy Imre, az osztálytársad, egész jó kis zenekara van! Na és Olga – bólintott a szép szőke lány felé –, amellett, hogy bomba nő, olyan a hangja, mint az angyaloké, hallottam énekelni az ünnepségen. A te faludban amatőr színházi társulat működik, egész télen előadásokat szerveztek. Bálokat rendeztek, néptánckörötök is van. Olyan kevesen vagytok magyarok, mégis annyifélét csináltok. Hogy van ez? Mifelénk a többség többnyire csak tesped, semmi nem érdekli, legföljebb kávéházba jár, vagy focimeccset néz, ti meg egyfolytában nyüzsögtök.

Azt kellett volna felelnem, hogy ennek éppen ez az oka. Hogy kevesen vagyunk. Kicsi a közösségünk, kicsi a világunk, s mivel komfortérzetünk határai szűkebbek, kénytelenek vagyunk hamarabb túllépni rajtuk. Gyerekkorunk óta ránk van kényszerítve a nyitottság, a képesség más kultúrák megismerésére, különben semmire sem mennénk az életben. Fel kellett volna világosítanom, hogy nem a tehetségek száma nagyobb a kisebbségek körében, hanem az ambíció és az igyekezet. Mielőtt azonban bármit válaszolhattam volna, a busz hirtelen lefékezett, dőlt, borult mindenki, tehetséges és tehetségtelen, többségi és kisebbségi, különbség nélkül préselődtünk egymásnak, én Dejannak, Dejan meg egy harmadik utast passzírozott a kapaszkodórúdnak.