Illyés Gyula száz napja

Több mint fél évszázad után került elő az író ötvenhatos naplója.

November első napjaiban, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az ország függetlenségét nem tudják kivívni a magyarok, sőt súlyos megtorlás várható, Illyés A világ minden országának íróihoz és irodalmi szerveihez címzett francia nyelvű kiáltványában kért segítséget. A kiáltványt a szerző maga szerette volna beolvasni a Parlamentben működő rádióban, ám Tildy Zoltán nem engedte „túl erős” tartalma miatt. A harmadik Nagy Imre-kormány ugyanis ekkor, november 3-án tárgyalt a szovjetekkel a megszálló csapatok kivonásáról. Tildy félt, hogy a felhívás zavaróan hatna a tárgyalásokra. A kiáltvány magyar fordítását aztán több mint harminc év után Illyés unokái találták meg játék közben a szerző tihanyi kőasztalának a lábába rejtve.

– Apám jóhiszeműen azt gondolta, hogy a szellemi élet kiemelkedő képviselői ki fognak állni a magyar forradalom mellett – magyarázza az író lánya.

Pedig a történelemhamisítás már a forradalom napjaiban megkezdődött. A francia kommunista író, André Stil torzítva tudósított a magyarországi eseményekről. Mihail Solohov orosz író pedig decemberben nyilatkozatot adott ki, amelyben ellenforradalmat emlegetett, és a magyar írókat hibáztatta, mert nem emelték fel szavukat a „reakció előretörésével szemben”.

Ám nemcsak a külföldi közvélemény volt megosztott, idővel a hazai „fejekben” is változás indult meg a november 4-i szovjet inváziót követően. Hollós Korvin Lajos költő, író például telefonon közölte Illyéssel, hogy ő már október 23-án kiállt a tüntetők sorából, mert antiszemita szólamokat hallott, jól előkészített puccsról beszélt. Az írók közül Bölöni György, Fodor József, Illés Béla francia lapoknak adott nyilatkozataikban decemberben már ellenforradalomnak nevezték a néhány héttel korábbi eseményeket.

Aztán elkezdődtek a letartóztatások, az írók publikálási lehetőségeit korlátozták, hamis felhívásokat adtak ki az írószövetség nevében. Ennek ellenére az írók még ekkor is hittek a szellem erejében. Táviratban kérték a szovjet írószövetség tagjait, hogy akadályozzák meg a letartóztatásokat és a deportálásokat. Tárgyaltak Münnich Ferenccel, kiáltványban tiltakoztak az őket érő támadások ellen. Hiába. Nagy Imrééket a kormány ígérete ellenére elhurcolták. „Városszerte dermedt levertség Nagy Imre eltűnése miatt. Tehát mégis van deportálás! [ ] Soha ennyi szorongást s félelmet.”

„Anglia cinizmusa, Amerika felelőtlensége (odaadott bennünket)” – írja november közepén Illyés. Az írónak a forradalom győzelmébe vetett hite lassan fogyni kezdett, optimizmusa fásultságba fordult. „[ ] lassanként testi erőm nem lesz a reményre” – írta naplójában. Orvosától mérget kért – a végső esetre.

– 1944. március 19. után apám rajta volt a németek listáján, a nyilasok is tartottak nálunk házkutatást. Akkori bujkálása idején zsilettpengét rejtett a cipője bélésébe. Ez az időszak elevenen élt az emlékezetében. Később, az ötvenes években a börtönből szabaduló írók közül sokan – például Faludy György – beszámoltak neki a rabság idején átélt kínzásokról. Apám nem akart méltatlan helyzetbe kerülni.

Pedig Illyés választhatott volna más utat is. Azokban a hetekben egyre többen hagyták el az országot. Illyésnek december közepétől lehetősége lett volna kivándorló-útlevelet igényelni. Ő maradt. „Itthon munkás, csöndes, tiszta öregség, kedvem s vágyam is erre van” – írta november végén.

– Apám fiatalabb korában évekig élt Franciaországban. Tisztában volt vele, hogy ha egy író tartósan külföldön él és alkot, identitást kell váltania, ki kell cserélnie egész lényét. Úgy döntött, hogy hazájában marad, abban a szellemi közegben, amelyhez tartozik – emelte ki Illyés Mária.

December közepén újabb megpróbáltatás várt Illyésre: a Nemzeti Színház Major Tamás javaslatára az író Fáklyaláng című darabját tűzte műsorra, Illyés hiába tiltakozott. „Ezt mindenki úgy tekinti most mint kollaborációt” – figyelmeztette egyik barátja. Illyés tehetetlen volt, a plakátot már kinyomtatták, Major legfőbb érve az volt, hogy az előadás bevételéből az áldozatok hozzátartozóit támogatják.

– Aki ép ésszel gondolkodik, nem tarthatja apámat kollaboránsnak. Mégis később voltak, akik megalkuvóként ábrázolták őt. Apám naplója nemcsak azért fontos dokumentum, mert megbízható képet ad a forradalom eseményeiről, hanem mert személyiségét is hitelesen festi meg – összegez Illyés Mária.

Az írószövetség feje fölött 1956 végén végleg összecsaptak a hullámok. Utolsó taggyűlésére december 28-án került sor, januárban aztán a belügyminiszter felfüggesztette a szervezet működését, az iratokat lefoglalták, az ajtókat lepecsételték. A hivatalos indoklás szerint az írók „nyíltan szembehelyezkedtek a konszolidációs törekvésekkel, a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes tevékenységet fejtettek ki”. Nem sokkal később letartóztatták Zelk Zoltánt és Háy Gyulát. Gellért Oszkár nyílt levelére, amelyben az újságíró a „hallgatag magyar írókat” vonta felelősségre, Illyés január 31-i, utolsó naplóbejegyzésében így reagált: „Valahányszor írók hallgatnak, a világban van hallgatnivaló. [ ] Betyárbecsületből hallgatunk [ ], mert Zelké, Háyé, Eörsié a szó ”

(Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1956–1957 – Atlantisz sorsára jutottunk. Szerk.: Illyés Mária és Horváth István. Magyar Művészeti Akadémia–Magyar Szemle, Budapest, 2016. Ára: 4600 forint.)