Ballagok éppen az Indiai-óceán partja felé, és égnek szívemben mindenféle kis rőzsedalok arról, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, és nem tudok majd fagyit venni. Ahogy így rágódom magamban, egyszerre csak azt látom, hogy elhalad mellettem egy ovibusz. Azért gondoltam, hogy ovibusz, mert horizontálisan és vertikálisan is jóval alulmaradt a luxusterepjárókhoz képest. Felkaptam a fejem, utánanéztem, de elnyelte a forgalom cirkuszi kavalkádja. Ha ovibusz, miért nincsenek az oldalán színes gyermekrajzok, morfondíroztam, merthogy ez az ovibusz szürke volt, poros, és valami nevenincs keserűség áradt belőle.
Egy felüljárón haladtam épp, amikor lent, a tizenhat sávos úton megint feltűnt a kicsinyke busz. És még egy. És még egy. Na de ennek már a fele sem tréfa, gondoltam, megálltam, rákönyököltem a korlát szélére, és bámultam. Furcsa érzés fogott el, legszívesebben hipp-hopp ott teremtem volna, kikaptam volna a felmosóvödröt és pamacsot az út szélén ácsorgó férfi kezéből, hogy egy kocsiszínben tisztára cirógassam a peches buszokat. Mert valahogy kilógtak a sorból. Minden autó, minden épület, minden padka, korlát, mint a gyémánt, szivárványosan ragyogott. Kivéve ezeket a kis járgányokat. Ezeknek miért nem jár a pamacs? Mit vétettek Dubajban az óvodások? Az égre néztem: nagy, megválaszolatlan, kozmikus kérdések voltak ezek.
Feltűnt az óceán angyalkék vize, amikor a homokban tucatnyi színes szórólapra lettem figyelmes. Lehajoltam, hogy felvegyek egyet-kettőt. Fel is vettem, és először azt hittem, valami tiniszépségverseny reklámjai. Csak amikor elolvastam a szöveget, akkor jöttem rá, hogy ezek a kislányok a munkától megfáradt férfiemberek jótündérei. Amolyan női dzsinnek. A beállt, mozgásképtelen testrészeken, meszesedett inakon és tömlőkön, fagyottváll-szindrómán és ízületi tokok zsugorodásán segítenek. Maszszázstechnikával. Ügyesen, gyorsan, precízen. Hát persze hogy azzal, nem is gyógyszerrel, a mesés keleten vagyunk.
Ha ovibusz van, akkor óvodának is kell lennie a közelben, és megvallom, merésszé tett a gondolat. Már ott is voltam az első kis járgánynál, és csodák csodája, nyitva állt az ajtaja. Dubajban nem szokás nyitva hagyni a járművek ajtaját, beszökik a bírhatatlan, ásítós meleg, aztán nézheti magát az ember. Illetve nem nézi, mert menten elalszik. Nem lehet azt kibírni. De nini, ezek nem óvodások! Apró termetű, rongyokba öltözött űrlények. Úgy értve, hogy filippínó férfiak. Munkásruha van rajtuk, amely eléggé koszos, meg ringyek-rongyok a fejükre csavarva. A forróság miatt bizonyára. Belesek az egyik busz nyitott ajtaján. A padlózaton homok, üres konzervdoboz, csipszeszacskó, ásványvizes műanyag üveg félig összelapítva. Némelyik férfi ölében három-négy, masszázsra csábító szórólap. Egy idősebb férfi arcát figyelem, álmában mosolyog. De a többiekén sincs nyoma fásultságnak vagy kiábrándultságnak. Hogy is lenne? Nagy lehetőség a Fülöp-szigetekről eljutni a mesés Dubajba. Kevesek kiváltsága. Még akkor is, ha egy százemeletes toronyházat kell építeni. Éhbérért. Mert azt hallottam, hogy a munkások napi tíz dollárt keresnek, tömegszálláson laknak. És abból a tíz dollárból még haza is jut. A bibliai szegény özvegyasszony jut eszembe, aki két fillért dobott a perselybe. Mert az volt az összes vagyona.
