– Apu, levihetjük játszani?
– Le, fiacskám, de nagyon vigyázz rá! Ez nem csak játéknak van ám! Gondozni kell, etetni, itatni és sétáltatni is. Úgy biz ám, kisöreg! – simogatta meg Zolika fejét. – Na, eredjetek a partra! – küldte el mosolyogva a hangos csapatot. Zolika két kezénél fogva lóbálta a vidáman visítozó kisgyereket.
– Apu, mi is a neve?
– A katalógus szerint Benő. De menjetek már!
– Hadd játsszak én is vele egy kicsit! – kapta ki bátyja kezéből a gyereket Melinda. Alig bírta tartani, de anyásan magához szorította.
– Kicsikém, kicsikém – dúdolta fülébe, ahogy a kerten át cipelte.
Zolika később visszakérte Benőt a húgától, majd hátára vette, és lovat utánozva, nyihogva trappolt a tó felé.
Vagy fél órát önfeledten viháncolt a gyerekcsapat a vízben. Benő volt mindig a középpont.
– Próbáljuk meg, meddig tud a víz alatt maradni! – javasolta egyikük. Később elunták ezt a játékot is, és kimentek a partra labdázni. Zolika Melindával aggódva kereste még egy darabig Benőt, de lassan felhagytak vele, és inkább beálltak a többiekhez.
Este elalvás előtt Zolika szipogott még az ágyban egy kicsit, mert vacsora után összeszidták.
– Most vehetek újat – mondta mérgesen az édesapja. – Legalább megtaláltad volna! Volt még rá szavatosság.
Pedig Benő nem volt messze. A nádasban, a szunyókáló vadkacsák mellett már órák óta ringatta a víz.
