– Nem egy érdekes életút, történelmi esemény köthető a Gresham épületének önmagában is izgalmas történetéhez. Miért éppen a náciellenes tevékenység feltárására helyezte a hangsúlyt a könyvben?
– Elsősorban a Horthy-korszak, a Horthy-rendszer megítélésének problematikája foglalkoztatott. Abban az időben – a kormányra kerülés reális lehetősége nélkül – egészen a német megszállásig működtek az ellenzéki pártok, virágzott az ellenzéki sajtó. Az arisztokrácia, az elit egy része és a szabadelvű budapesti polgárság anglofil és kifejezetten náciellenes volt. Nem igaz tehát, hogy a Horthy-rendszer fasiszta diktatúra lett volna. A Gresham-palotához például több szálon kötődik az Országos Szabadelvű Klub és az Esti Kurír című liberális ellenzéki napilap, amelynek alapítóját és szerkesztőjét, Rassay Károlyt, a szabadelvű ellenzék egyik legmeghatározóbb alakját a Bethlen-konszolidáció időszakában többször próbálták pokolgépes merénylettel meggyilkolni. Miféle rendszer az, ahol a politikai ellenfeleinket szöges bombával próbáljuk meg eltenni láb alól? Érzékenyeknek kell lennünk az árnyalatokra, a korábbi fekete helyett nem szabad és nem is lehet fehérre mázolni a két háború közötti évtizedeket. De az 1944-es esztendő megítélése, a magyar ellenállás kérdése is nagyon érdekes.
– A kötet meglepően sok szálon futó hivatalos ellenállási tevékenységről húzza le a leplet, és azt bizonyítja, hogy bőven lehetett volna más út is, mint a kommunista partizánoké...
– Volt is más út, hiszen természetesen volt magyar nemzeti ellenállás, erre jó példa a kormányzó környezetében működő Kiugrási Iroda koordinálásával de legalábbis tudomásával működő hálózatok által végzett tevékenység. Már 1944 nyarán is elsősorban ezek a hálózatok vettek részt az embermentésben és a fegyveres ellenállásban – lásd Koszorús Ferenc akciója –, de 1944 őszét követően is folytatták ilyen jellegű törekvéseiket. Azt azonban el kell mondanunk, hogy a vidéki és Budapest-környéki zsidóság deportálása nem történhetett volna meg a magyar fegyveres testületek és a magyar közigazgatás együttműködése nélkül. Fontos azt is megjegyezni, hogy budapesti zsidók tízezreit sikerült megmenteni a nyilas terror és az ostrom legsötétebb időszakában többek között az Apostoli Nunciatúra, a semleges államok nagykövetségei, a Nemzetközi Vöröskereszt és a Joint támogatásával. Raoul Wallenberg valóban a magyarországi embermentés meghatározó alakja volt, de ne úgy képzeljük el őt, hogy félszeg, magányos hősként baloldali költők verseit dúdolgatva, piros sállal a nyakában sétálgat a nyilas banditák és brigantik között a budapesti utcákon. Wallenberg a svéd honi gárda kiképző tisztje volt, nem volt számára ismeretlen a városi gerillaharc, és az első pillanattól kezdve számíthatott a magyar ellenállás hálózataira és kiemelkedő személyiségeire, így például Soos Géza, Komoly Ottó, Ocskay László vagy Mikó Zoltán nélkülözhetetlen segítségére és támogatására.