Ahogy lehajtja a fedelet, megcsikordul a kopott barna deszka zsanérja. Elfordítja a zárban a kulcsot.
Zavarba jövök. Folytatni szeretném, de nem tudom, hogyan. Végül nem kérdezem tovább. Indulok a többiek után, hogy egy korty pálinkával, süteménnyel megszenteljük a szombatot, de Grósz úr utánam szól.
– Tudja maga, mi az jom kippurkor harcolni? Amikor egy pelyhet se lehetne felemelni, mert minden tilos? Ezek az arabok akkor indították a háborút…
Megint elhallgat, de látom az arcán, eszébe jut egy másik emlék.
– Amikor a kilencvenes években eljutottam Izraelbe, találkoztam egy öreg bácsival. Egy volt harckocsizóval, aki harcolt hetvenháromban Saron hadosztályában. Ilyen hosszú ősz szakálla volt – mutat le a hasáig, és elcsuklik a hangja.
Sose láttam még elérzékenyülni.
Később együtt baktatunk haza a templomból reb Slojméval.
– Maga tudta, hogy nem fog válaszolni? – kérdem lógó orral. Az utca túloldalára néz, követem a tekintetét, de semmi olyasmit nem látok ott, ami felkelthette volna az érdeklődését.
– Hallja, amit mondok? – húzom meg ballonkabátja ujját, de elrántja a karját.
– Mit gondol – mordul rám –, én nem kérdeztem meg tőle ez alatt a tizenöt év alatt, mióta együtt imádkozom vele, hogy élte meg ezt az egészet? De őrzi, mint egy hadititkot.
Ahogy kimondja, hirtelen megáll, és idegesen pislogni kezd.
– Merthogy az is. Hadititok… Sírba viszi magával.
