Elnyisszantott múlt

Lackfi János írása.

Filc Kálmán eleinte csak mendemondákból hallott a kaszás emberről, s még azt sem tudta eldönteni, valóság-e vagy üres legenda, amely minden alap nélkül csattog a budai dombok tehéntomporforma halmai közt ide-amoda.

Némi nyomozás után kivilágosodott a kaszás ember története, vagy legalábbis valami, ami annak mondható, s ha mondható, hát mondjuk is annak. Józsi bá a csapattal érkezett a fővárosba, nagy szó volt ez akkoriban, arról cikkezett a sportsajtó, Nyírlábad nemcsak bejutott a kupába, hanem derekasan helyt is állt, és igaz, hogy egy utolsó pillanatban beperdült potya góllal, de tovább is jutott, és nagynevű budapesti csapattal meccselhetett oda-vissza. Bár Nyírlábad buckás terepén nyolc góllal felaprították őket a nagyképű embéegyesek, mindenki várakozással nézett a visszavágó elé, hiszen megye hármas szurkernek ritkán adatik meg, hogy csak úgy odapörkölhesse a MÁV-pénztárosnak: megyünk szurkolni a fiúknak Pestre.

Jóska bá palacsintájába a stadionban keveredett csak némi hasadóanyag, amikor sörével helyét keresve billegett vissza a szektorába, ám az izzadt vaddisznócsordában, amely körülvette, kisodródott kezéből a jegye, és a nyakában lógó kék-fekete sál is a talpak alatt végezte valahol. Mire magára eszmélt, már piros-kék sapkát húztak a fejébe, és kénytelen-kelletlen együtt szökdécselt újdonsült barátaival, mert hogyaszongya, ki nem ugrál, büdös román, márpedig ő, ha jó szagúnak nem is volt mondható, románul egy árva mukkot sem tudott. A mérkőzés további része a lehető legjobb hangulatban telt, Jóska bácsi az ingyensörök özönében és a harmadik vagy negyedik (a pontos számra nem emlékszik) gólt követő barátságos hangorkán ölelésében mindörökre kitörölte agyvelejéből azt a falut, ahonnan addig a lábát sem tette ki.

A kompánia a stadionból kisodródva kocsmázni indult, ünnepelték az elsöprő győzelmet, és a friss havert sem hagyták magára, pátyolgatták, tartották homlokát, fizették italát, főként azután, hogy kiderült, Jóska bá pénzét valaki összes iratával együtt kilopta a zsebéből. Az ő helyében más alighanem megrémül a rá váró kilátásoktól, hiszen mihez is kezdhet ebben a sistergő méhkasban azzal a tudással, hogy az első ház a Sánta Tóthéké, ahol az ember kamionsofőr, az asszony meg csak napozik folyton, a másodikban Víg néni lakik az eszetlen fiával, a harmadikban a Vetési Fecó, aki osztálytárs volt, és a téesznél mozdít hátra, a negyedikben Kaplony Karcsi a szemrevaló feleségével meg a lányával, aki sokra vitte, még az időt is ő mondja be a Nyírtévében, aztán jön a kút meg az öreg temető, ahol minden sírkő egy szócikk valami fejben tartott enciklopédiából.

Jóska bát kézről kézre adták új komái, sok lakást megismert, panelt, bérházit, szuterént, vicinek való zugot, aludt földön, díványon, fotelban, rökamién. Mindenki azzal küldte tovább, hogy meglátod, édes pofa, és a végén házigazdái már sem drukkerek nem voltak, sem ismerősök, hanem csupán ismerősök ismerősei. Ha Jóska bácsi tudta volna, hogy most éppen kócs-szörfingezik, alighanem kicsit meglepődik, bár mint láttuk, nem volt az az ámuldozós fajta. Taktikája, vagyis inkább életszemlélete abban állt, hogy mindenütt hasznossá tette magát. De nem mint aki szívességet tesz, hanem mint aki ennyit aztán igazán bármikor megtenne bárkinek. Leszaladt vécépapírért, megbütykölte a vízcsapot, göbös-nagy ujjaival elszórakoztatta a kicsit pelenkázás közben, kikeverte a körözöttet, megigazította a szekrény lötyögő zárját, felvarrt egy gombot. Sosem holmi eget rengető dolgot csinált, attól zavarba is jöttek volna szállásadói, tolakodásnak is tűnhetett volna.

Persze így sem garantálta semmi, hogy nem fog olyan fejnehéz merüléssel eltűnni a város sűrűjében, mint a nyeletlen balta. Hiszen előbb-utóbb nehéz idők jönnek, megérkeznek a fűtésszámlák, az ajtók és a szívek pedig egy pillanat alatt bezáródnak, megvan nekik ez az eléggé nem kárhoztatható tulajdonságuk. A véletlen vagy a Gondviselés azonban az öreg segítségére sietett. Épp egy kölcsöncigarettát szívott volna el egy budai lakás udvarán, amikor megütközve vette észre, hogy az elmúlt napok esőzései bizony derekasan felpöckölték a zsebkendőnyi fűnégyzet életkedvét. Kíváncsian bekukkantott a kert végi rozzant fészerbe, az ócskavaskupac alól kihalászott egy kajla kaszát, kalapáccsal jól-rosszul megigazgatta az élit, aztán komótosan leberetválta vele az ágaskodó zöld bozontot.

Az asszony hazatérve ellágyultan köszönte meg urának, hogy végre meghallgatásra leltek fűnyírás iránti kérvényei, amelyeket illetékbélyeggel, két tanú kézjegyével, hivatalos pecséttel ellátva nyújtott be napi rendszerességgel vagy két hete a férfinak. Az ember zavartan vakarta meg füle tövét, utánapislantott a dolgok állásának, s ekkor derült napnál világosabb fény arra, hogy az elkövető Jóska bácsi, aki nem verte nagy dobra vitézi tettét. Ettől fogva azonban híre ment különös képességének, és egyre több felvilágosult úriasszony esküdött a zajtalan, ökobarát kertkarbantartás csodájára, bizonygatva, hogy egy renitens szál nem sok, annyi nem lóg ki soha a végső rendből, a fatuskóba vert kicsi üllőn csengő-bongó kaszakalapálás pedig jobban felkelti a megtisztulni való lélek áhítatát, mint egy nudista sárdagonyával és léböjtkúrával megbolondított sámánszeánsz.

Ettől fogva Jóska bácsit valósággal kézről kézre adták, kávéval, koszttal meg susmorgó ezresekkel traktálták, úgyhogy egy kis garzon bérletét is bízvást ki tudta köhögni. Idő után meg még erre sem volt szükség, mert egy rózsadombi kuncsaft hervadt házvezetőnője, aki éppen a nyugalomba vonulását tervezgette, elábrándozott Jóska bácsi inas kezeinek fürgeségén, amint a fenőkővel szikrázón aláveretett az íves vasnak a napfényben. Ez a derék asszonyság mindaddig az édesapját kereste minden férfiban, és nem találta egyikben sem. Édesapja egy erdélyi faluban pattogós ostorral pittyentett a lovak farára, pamaccsal borotválkozott egy hokedlire állított tükörszilánkban a diófa alatt, és csak úgy suhogott erős testén a vasalt és keményített ünneplőing.

A Jóska bá elveszett személyije helyett kapott újhoz már pesti születési adatokat diktáltak be, mert rátermett egy asszony volt ez a házvezetőnő, akármerről is nézte körül az ember, és a kerületi plébániahivatalban sem volt nehéz egy azonos évben született Szabó Józsefet találni, hogy az esküvőhöz szükséges papírok szép rendben legyenek. Szőrszálhasogatók erre mondhatnák, hogy a jóistent nem lehet ilyen könnyen félre-, avagy az orránál fogva vezetni, esetleg az orránál fogva félrevezetni, de hát a jóisten annyira a sokadik emeleten lakik, hogyan is törődhetne mindennel és bármivel. Moralizáljon, akinek hét anyja van. Jóska bá, a budai gyepek nesztelen és egyre divatosabb karbantartója, akiért rajongtak a parasztromantikában utazó újgazdagok és némely régebbi gazdagok, egyre otthonosabban olvadt bele a városi tömegbe, elvégre ez is csak egy falu, szokta mondogatni.

Pillanatra sem rezzent meg, amikor az Oktogon közelében egy sóbálvánnyá dermedt fiatalember kezdett el kiáltozni utána, hogy Apuka, édes jóistenem, Apuka! Gyorsan felszívódott az emberáramlásban, és később sem nyugtalankodott, csak azt a villamosvonalat kerülte, mert amúgy mégis mennyi a valószínűsége, egy a kétmillióhoz, hogy ugyanaz a számkombináció még egyszer kijöjjön, mint a lottón. A fiú pedig nem mindennapi átéléssel mesélte a telefonba egy nyírlábadi öregasszonynak, hogy szakasztott apuka, a haja, a szeme, a tartása, ahogy a cigibe beleszívott, nem hiszem el, ha nem látom. De hát mondják, hogy mindenkinek él hasonmása valahol a földtekén, csak úgy látszik, az övé nem Ausztráliába vagy Mexikóba született, a hideg is kiráz, ha rágondolok!