Ezen a napon történt

Petrarca pápákat, királyokat és magát a császárt is erélyesen fegyelmezte. Nem voltak illúziói a történelemről és a politikáról.

Egyszerre a legmélyebben hívő és a legmélyebben kétkedő. Hisz Istenben, ezért elfogadja a világ adottságait és gyönyörködik szépségeiben, de nem adja magát oda teljességgel nekik, mert hisz Istenben, ezért tudja azt, hogy minden múlékony. Azért veszi föl a Fortuna csalafinta istennő és bajkeverő mindkét megjelenésével, azaz a jó- és balszerencsével egyaránt a küzdelmet, mert tudja, hogy nem szabad túlságosan sem örvendezni, sem bánatoskodni. Mert a jó és a rossz abban a formában, ahogyan átéljük, csak csalfa tünemény.

Nem söpörhető le az asztalról azzal, hogy cinikusba hajló sztoikus, aki retorikailag játssza ki egymással szemben a sors ellenkező aspektusait. Hozzunk példát, ha már úgyis születésről meg halálról van szó. Hogyan csillapítja például azt az ujjongót, aki örvendezik annak, hogy híres, nemes családba született? A párbeszéd két résztvevője az Öröm és az Okosság: „– Igen nagy nevezetességben születtettem. – Bolond! Hiszen a nevezetesség nem a születés, hanem az élet által keresettetik, gyakran pedig a halálban is, melyen csudálkozhatunk. – Nagy fényességben születtettem. – Kerüld el a rútságot, gyalázatot, mely a világosságnak elejibe való vettetése által jelesebben kimutatja magát, és tettetesebb szokott lenni. Ha ezt nem cselekeszed, jobb lett volna néked setétségben születtetned.”

Fordítja ezt imigyen Székely László, aki pedig büszke volt a Magyar Királyságból hajdan Erdélybe menekült gazdag és előkelő őseire és arra a grófi rangra is, amelyet később a család kapott.

Persze, leinthetnők azzal is Petrarcát és fordítóját, hogy csak játszanak, hiszen írók. Nem, mert erről is megvan a véleménye, mindkét szerencse szempontjából. Az íróságról ugyanis így vitatkozik egymással az Öröm és az Okosság: „– Sokat írok. – Mennyivel írnak többet mások. (…) Azt írják, hogy a görögök között egy 6000 könyvet írt. Ó, serény elme és indulat, hogyha ez igaz dolog! (…) – Sokat írtam és írok. – Ha a következendőknek akarsz véle használni, semmit jobbat nem cselekeszel; ha pedig csupán magadnak akarsz haszontalan hírt-nevet szerezni, ennél semmibb dolog nincs.”

Fordítja ezt az a Székely László, aki három év szakadatlan munkával készítette el a csodálatos módon ránk maradt és nyomdakésznek tekinthető kéziratot, aki önéletrajzát is megírta, és akinek testvéröccse, Ádám pedig beutazta Nyugat-Európát, és maga is fordított két könyvet, az egyiket az angol filozófustól, John Locke-tól a gyermekeknek, a másikat egy névtelen osztrák szerzőtől a marhák neveléséről.

Nézzük tehát meg, mennyire vehető komolyan, ha immár nem az Örömet ütközteti a Jószerencsével, hanem a Fájdalmat a Balszerencsével. Kezdjük egy versikével, mert hiszen Székely László olyan latin kiadását használta a műnek, amelyben az egyes párbeszédek előtt epigrammák foglalják össze csattanósan a rákövetkező dialógus tanulságát. Lássuk tehát azt a verset, amelyben azon halandókat vigasztalja, akik aggódnak, hogy mi lesz majd hazájukkal, ha ők egyszer meghalnak.

„Majd veszendő és romlandó esetén hazádnak / Ne gyötrődjél s emésztődjél, hagyj békét te annak / Találsz másra és jobb házra, aholott halálnak / Nincs hatalma, országlása semmi változásnak.”

A továbbiakban így beszélget Fájdalom és Okosság. „– Holtom után mit csinál hazám? (…) – Azt akarod megtudni, mint fog dolga lenni, vagy inkább mint fog cselekedni, megmondom. Azt cselekszi ugyanis, amit cselekedett, és amit más hazák is csinálnak, de azt mondod, hogy mit? Zenebonázni fog, egymással ellenkezik, új dolgoknak és a hasonlásoknak tettetésiket követi. Urait megváltoztatja, törvényeit megújíttatja, mindeniket gyakrabban rosszabbra, jobbra igen ritkán. Továbbá a jeles hazafiait letapodja, a méltatlanokat felemeli, akik meg nem érdemlik, azokat elkergeti, a kincses tárház tolvajait tiszteli, a nyájasokat szereti, az igazmondókat gyűlöli, a jókat megveti, a tehetősöket becsüli, a szabadság ellenségit imádja, a közönséges társaság (az állam – Sz. L.) oltalmazóit üldözi, sír, nevet haszontalanul, az aranyat és a drágaköveket csudálja, a virtusokat elveti, a gyönyörűségekhez ragaszkodik, ezek a városoknak szokásai. Mindezeket teneked nincs senki olyan, aki igazán meg nem jövendölhetné, hanem ha aki mindenkor a paraszt majorság mellett lakott vagy pedig füleit bédugja, szemeit béköti, s úgy mégyen bé a városokba.”

Ezt írja az a Petrarca, aki pápákat, királyokat és magát a császárt is erélyesen fegyelmezte, és akinek nem voltak illúziói a történelemről és a politikáról. Ezt fordítja az a Székely László, aki Erdélyben élt, Habsburg-uralom alatt.

Olvassuk tehát!