Földöntúli fény

Kétszáz év késéssel jelent meg a csíksomlyói Mária-szobor történetét és a korabeli tanúk által elbeszélt csodákat bemutató mű.

Losteiner Leonárd 1744-ben született Kolozsváron. Tanúja volt a rend virágzásának és hanyatlásának is. Tizenhét évesen lépett be a ferencesekhez, csaknem húsz évig tanított a kolozsvári ferencesek teológiai főiskoláján. Jó ismerője volt a történelemnek, sok száz oldalas kolostor-, rendtartomány- és világtörténetet írt latinul. Csaknem hatvanéves volt, amikor felettesei a rend legtávolabbi állomáshelyére, Csíksomlyóra küldték. Ekkor bontották le a középkori csíksomlyói templomot, és kezdték el építeni a ma is álló újat. A szerzetest bízták meg az új templom építésének felügyeletével. Az „Istennek kincses tárháza…” című művét is itt, Csíksomlyón kezdte írni.

Losteiner már korábbi történeti műveiben, a Cronologiában és a Propago vitis… címűben is írt „Istennek kincses tárházáról”, azaz Csíksomlyóról, valamint a kegyszobor közbenjárásának tulajdonítható csodákról. Pedig ekkor az egyház hivatalosan még nem ismerte el csodatevőnek a Mária-szobrot.

– Egyházi jóváhagyás régóta szükséges minden kegyhely működéséhez. Ezt az előírt kivizsgálás után a helyi püspök adhatja meg. Olyan időben, amikor a világi hatalom egyre kevésbé fogadja el a búcsújárásokat és a kegyhelyek működését, mert a felvilágosodás jegyében ezeket fölöslegesnek és károsnak tartja, különösen is fontos lett ez a jóváhagyás a ferencesek számára – fejti ki a néprajzkutató. Több püspöki kivizsgálás, a csodák tanúinak meghallgatása, a vallomások írásos rögzítése után a jóváhagyást végül 1798-ban adta ki Batthyány Ignác püspök.

„Felcsík szenttamási Boros Susanna […] mintegy hétesztendős unokája, Betlen Tamás […] e világból kimúlik. […] Szerencsétlen nagyanyja […] bémegyen a sátorban, melyben unokája teste fekszik vala, és […] ezen csudálatos csíksomlyai szent képnek ragadja nyomtatott mását. […] Zokogva kéré a Boldog Szűznek segedelmét, és ímé mintegy három óra múlva a gyermek feltámad” – olvashatjuk Losteiner művének egyik legmegragadóbb történetet. Megható a huszonnégy évig „magtalan” asszony históriája is, aki a „szűzen gyümölcsöző Mária” szobrának meglátogatása után „méhében fogana”. Illetve Menasági Ferenc Tamás Anna nevezetű lányának, aki „férfiú képben való csúnya látásokkal és félelmekkel gyötörtetett”, Csíksomlyón való gyónás, áldozás utáni csodálatos gyógyulása.

Mohay Tamás tanulmányából megtudjuk, hogy a Mária-szoborhoz köthető csodás eseményeket Batthyány Ignác püspök kérésére mérlegelni kellett. Bizonyos történeteket az egyház jóváhagyott, másokat, igazolás híján, elvetett. Losteiner művében olyan, a tanúkihallgatási iratokban fennmaradt események is szerepelnek – például Betlen Tamás feltámadásának legendája –, amelyeket az egyházi határozat nem emelt a csodák közé. Talán az volt a szerző szándéka, hogy a szájhagyományban élő, ám feledésre ítélt történeteket, korábbi nemzedékek gyűjtőmunkájának eredményét megőrizze az utókor számára. És ez lehet az oka annak is, hogy a csíksomlyói Mária-szoborról szóló könyvecskéjét magyar nyelven vetette papírra.

Ám Losteiner Leonárd hiába ültette át az addig csak a beavatottak számára elérhető, a prédikációkban latinul hallható történeteket a hívek anyanyelvére, a kéziratot mégsem nyomtatták ki. Talán éppen azért, mert a kötetben olyan csodás történetek is szerepelnek, amelyeket az egyház nem hagyott jóvá.

– Sejthetjük, hogy a kiadás elmaradása mögött talán egy óvatos vagy elutasító cenzori vélemény áll, amelyről egyelőre nincsen semmilyen forrásunk. Az is lehet, hogy maguk a ferencesek sem vették már annyira komolyan a leírtakat, hogy később gondját viseljék a kéziratnak. Erre utal, hogy a négy ismert – egy eredeti, három másolat – példány közül három is Somlyótól távoli könyvtárakból került elő: Kolozsvárott, Budapesten és Esztergomban, vagyis ezek kikerültek az erdélyi ferencesek saját köréből – fejti ki Mohay Tamás.

A kézirat sorsát illetően csak találgatni lehet. Annyi feltételezhető, hogy az idős szerzőnek, aki élete utolsó éveiben meg is vakult, már nem volt ereje foglalkozni a művel. Losteiner Leonárd 1826-ban, nyolcvankét évesen meghalt. A kéziratot pedig majdnem százhúsz évvel később egy menekülő ferences barát a tarcali plébánián felejtette. Később a sátoraljaújhelyi káplánhoz került, ötven évig állt a katolikus pap polcán, aki 2005-ben küldte el Csíksomlyóra. Szerencsére Mohay Tamás tíz évvel ezelőtt Kolozsváron rábukkant a kézirat egyik másolatára, és szövegét mai átírásban és hasonmás kiadásban is kötetbe foglalta, részletes tanulmánnyal látta el, névmutatóval egészítette ki.

Munkáját nehezítette, hogy korábban néhány könyvtároson kívül senki nem tudta, hogy a kézirat létezik; ráadásul a művet senki nem kötötte Losteinerhez, arról pedig végképp senkinek sem volt fogalma, hogy a kézirat két országban, három könyvtárban lévő példányai összetartoznak.

– A kézirat korábbi történetéről pontos információt addig biztosan nem remélhetünk – teszi hozzá az egyetemi tanár –, amíg a ferencesek 1950-ben elkobzott és a mai napig vissza nem szolgáltatott, egykor a kolozsvári központi levéltárban és a többi rendházban lévő, elhurcolt iratanyaga ismeretlen helyen van, illetve ami megvan, az sem kutatható.

Akár kiderül valami a kézirat korábbi sorsával kapcsolatban, akár nem, érdemes kézbe vennünk Losteiner Leonárd művét. Az Istennek kincses tárházát olvasva szinte magunk előtt látjuk a csodákkal jeleskedő Boldogasszony arcának színeváltozását, a betegségből kigyógyultak örömét, érezzük az évszázadokkal ezelőtt élt emberek hitének erejét.