Szóval a játszóruha a bűnbak. Igazság szerint sokáig nem tudtam, hogy ez a neve, lévén mifelénk nem hívták sehogy. Egyszerűen voltak olyan, eredeti funkciójukból kikopott, esetleg eleve otthoninak szánt ruhadarabok, amelyeket az ember gyerekként és felnőttként egyaránt odahaza, a játszótéren meg a hasonló helyeken hord. Aztán amikor boldogult úrfi koromban udvarolni jártam az ország másik végébe, ott hallottam először ezt a kifejezést: ha az ember hazaér, ledobja a kinti viseletet, és helyette játszóruhát ölt. Most pedig, miközben hallgatom Péter időnként már-már zokogásba fulladó szavait, elmerengek azon, mikor jöhetett szokásba – az, hogy „divatba”, momentán nem adekvát kifejezés – a játszóruha. A régi fotók tanúsága szerint a száz évvel ezelőtti polgári világban az emberek odahaza is elegánsan öltözködtek – igen ám, csakhogy ezek a képek csalókák, gyakran beállítottak, és hát a korabeli irodalmi művekből is tudjuk, hogy létezett például olyasmi, hogy házikabát. Vagy netán a játszóruha is a szocializmus ízlésficamának számlájára írandó? Különben meg, ahogy Kabos Gyula mondta, az ember mégse húz szmokingot a saját marhapörköltjéhez.
Későre jár. Arra gondolok, jó volna még valami okosságot mondani Péternek zárszó gyanánt. Végül egyszerűen csak elköszönünk egymástól. Úgyis az volt a fontos, hogy valakinek kiönthesse a szívét. Sietek haza. Alig várom, hogy kényelembe helyezhessem magam. Macinacit húzok, leülök a kanapéra. A feleségem megkérdezi, hogy mi újság velem. A távirányító felé nyúlok, ám félúton megáll a kezem.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!