Pétert el akarja hagyni a felesége. A történet sajnos szokványos. Számtalanszor megírták, szépirodalomban és azon kívül egyaránt, hogy miként ölhetik meg az egyforma hétköznapok a szerelmet, a házasságot, a kapcsolatot. Péter kötelességtudó ember, feladatait pontosan és lelkiismeretesen elvégzi, otthon is mindig derekasan kivette részét a gyerekek neveléséből és a házimunkából egyaránt. Most viszont teljesen összetört, és láthatóan nem igazán érti, mi történik vele. Derült égből villámcsapásként érte a dolog. Ömlik belőle a panasz. Én töltöm be a lelki szemetesláda szerepét. Könyöklünk a foltos, billegő kocsmaasztalon, már a második korsó sört iszom, Péter leragadt az elsőnél. Egyre csak mondja és mondja. Most éppen azt, hogy a feleségével képtelen volt egy idő után beszélgetni. Merthogy amazt kizárólag az érdekelte, hogy a gyerekeknek kész van-e a leckéjük, mi legyen hét végén az ebéd, és milyen függönyt kellene venni a nappaliba. Csoda hát, hogy végül csak ültek esténként kukán egymás mellett a tévé előtt?
Hallgatom a véget nem érő áradatot, haveri kötelességtudatból bólogatok, ugyanakkor, röstellem, időnként elkalandoznak a gondolataim. Mígnem megüti a fülemet egy szó: „játszóruha”. Erre fölkapom a fejem.
Péter azt magyarázza nagy hévvel, hogy a feleségét az utóbbi időben sose látta úgymond rendesen fölöltözve. Mindig kinyúlt póló, kopott és szakadt farmer, esetleg suhogós dzsoggingnadrág volt rajta. Fölpörögve ecseteli, hogy vannak országok, ahol a nők az utcára lépve teljesen elfedik magukat, ám odahaza legszebb és legvonzóbb mivoltukban mutatkoznak. Nálunk ez pont fordítva működik: mi – nők és férfiak egyaránt – az utcára és a munkahelyre kiöltözünk, azaz voltaképpen számunkra többé-kevésbé idegen embereknek tartogatjuk legelőnyösebb külsőnket, odahaza ellenben életünk párja folyton ugyanazt a szürke tréningalsót látja rajtunk, miként az ellenfél csatárai is, amikor Király Gábor kapuját rohamozzák. Csak éppen ami nála menő, az nem mindnyájunknál az. Ugyanakkor – ragozza tovább Péter –, miután bejelentette válási szándékát, felesége a hirtelenjében megsokasodott veszekedések alkalmával nemegyszer szemére vetette, hogy míg férfi kollégái rendszeresen bókolnak neki, addig az utóbbi években pont a férje szájából semmi efféle nem hangzott el. „Igen ám – mentegetőzik kétségbeesetten Péter –, csakhogy amazok az irodában a csinos nőt látják, nem pedig azt a játszóruhát, amelyet én!”
