Ica kamaszodó fiai egész nyáron napközis táborokban voltak, egyikből ki, a másikba be, ahonnét Ica farkaséhesen hozta haza őket, úgyhogy estéről estére nekiállt főzni nekik valamit. Ahogy a többieket előtte, Jóska őt is az interneten ismerte meg: kedves arcú, szelíd mosolyú, kissé bánatos tekintetű nő volt roppant kevés szabadidővel, így aztán Jóska följárt hozzá a városszéli panellakásba, és bár Ica természetesen őt is minden alkalommal kínálta, nem fogadott el tőle vacsorát azzal az ürüggyel, hogy nem éhes, ugyanakkor igazából nagyon jól tudta, hogy a nő a kevéske fizetéséből és a tartásdíjból csupán annyit szokott főzni, amennyi hármójuknak elég, ő pedig nem akarta őket grammnyi étellel sem megrövidíteni. Ezúttal azonban összefutott Jóska szájában a nyál. Ahogy ült a hokedlin, be se kellett hunynia a szemét ahhoz, hogy a nagyszülei házában találja magát, és lássa maga előtt rég meghalt nagyapját, amint időről időre egy darabka kenyérrel megtörölgeti a bajuszát, és a rágás szüneteiben azt mondogatja, „de jó ez a lutya”.
Szédülése nem múlt el, fejfájásra hivatkozva a szokottnál hamarabb távozott. Ica annyit jegyzett meg, hogy bizonyára a meleg van rossz hatással a vérnyomására, különösebben nem tartóztatta, esténként elég sok volt a két srác körüli teendő. Aztán amikor Jóska két napig nem jelentkezett, Ica fölhívta. Jóska az első alkalommal nem vette föl, másodjára igen. Nem beszélt a nőnek sem a gondolatairól, sem az érzéseiről, mindössze annyit mondott, hogy dolga volt, most viszont már ráér, menjenek el valamikor egy kifőzdébe kelkáposzta-főzeléket enni. „Kifőzdébe? – csodálkozott Ica. – Hát főzök én neked, ha szeretnéd.” „Jó – vágta rá Jóska. – Segítek a bevásárlásban.”
Ahogy leszállt a buszról a lakótelepen, lábai szinte maguktól futásnak eredtek az egyforma paneltömbök között. Jóska úgy érezte magát, mint aki sok-sok elkallódott év után végre hazamegy.
