Tudom, hogy zsombékos búvóhelyükről miféle madarak csapnak föl, mert a veszprémi állatkert szakértője egy teljes délelőttöt szánt az okosításomra. Az apró körökben ereszkedő, egyre növekvő, ökölnyi pontból ölyv lesz, gém, ilyen poszáta, amolyan poszáta, néha azt is tudom a hanguk vagy a tollazatuk alapján, melyik a tojó, melyik a hím. Pont a poszátákról nem.
Látom, Juli jön robogóval, a tapolcai állatorvos lánya. Megáll, egy darabig remegő szárnyakkal gubbaszt, mintha ő is bánatos kócsag vagy szárcsa lenne. Ledobja ruháit, és egy szál bikinialsóban kifekszik a napra egy magányos bükkfa mellé.
Hangtalanul fölpattanok, és azonmód átázva, csatakosan, gumicsizmásan elindulok Juli, azaz az őt játszó Binder Lívia felé, föl a száraz rétre.
Lefekszem mellé, ő jóleső meglepetéssel átkarol, magához húz, és csókolózni kezdünk. Azaz csókolóznunk kell a forgatókönyv szerint. Ami a színpadon kevés kivételtől eltekintve összezárt szájjal szokott történni.
– Honnan tudtad, hogy kint leszek?
– Tudtam, és kész.
Egyszer csak mégis azon kapom magam, hogy Lívia befúrja a nyelvét az ajkaim közé. A maximális átélés miatt? Netán nosztalgiából? Úgy tudom, fiatal barátja van, és nekünk igazán sose volt jó együtt. Inkább nyilván szórakozásból tesz így, mert amikor kibontakozunk az ölelésből, már ugyanolyan kedvesen tartózkodó, mint mostanában szokott lenni. Szinte civil. Ilyenkor tehát kienged. Mégis következmények nélkül marad a csókja. Hiába van vele viszonyom a sorozatban, és hiába kóstoltuk egymást magánemberként is, ebbe a jelenetbe ez a langyos távolságtartás kell.
A kócsag újra elhúz a fejünk fölött.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!