Egy másik tárlóban több száz, bőrből készült bajuszkötőféleség. Megtudom, azért hordták a nők, hogy védje őket a sivatagi zord időjárástól, a naptól és a homoktól. A neve: burka. Az idősebbek szépségkellékként is használták. A belsejére fehérítő port szórtak, hogy az arcuk fehéredjen tőle. Manapság már csak idősebb vidéki hölgyek hordják. Lehet fotózkodni is ilyen bajuszkötőkben, nekem valahogy nincs kedvem hozzá.
Elbűvöl az óváros. Az erődszerű épületek nagyjából háromszáz éve épültek. Mára csak harminc vastag falú lakocska maradt, állítólag maga Károly herceg járt közben a városatyáknál, hogy ne bolondozzanak már azokkal a felhőkarcolókkal. Nincs elég? Még ezt a harminc házikót is képesek lennének ledózeroltatni? Micsoda dőre népek, nahát. És a herceg ment is tovább, a villácskák pedig maradtak.
A Dubaji Múzeum olyan, mintha nem is lenne. Legalábbis ami a föld feletti részét illeti: két ágyút és egy vesszőből font, autentikusan berendezett beduin szálláshelyet vesz körbe a régi erőd. Szó mi szó, romantikus képzelgéseim támadnak. Homokviharban feszülök a szélnek, mint a Delta-beli kutatók a hóviharnak. Megyek előre, süvít a szél, de ott a ház! Belépek. Benyitok a miniskanzenbe. Ágy, asztal. Akkor ennyi kellett a boldogsághoz. És most? Erről szívesen megkérdezném a nemrég kinevezett boldogságügyi miniszternőt. De hát hozzá csak hét szoros kapun át lehet bejutni.
Lófrálok az aranypiacon. Itt van a világ leghatalmasabb aranygyűrűje. Bokáig érő nyakékek, bikafékező láncok, aranyvértek nagy mellű várkapitányok számára. Háromszáz üzlet tíztonnányi árukészlettel. Csak rájuk ne romoljon. Elkap a pánik. Menekülőre fogom. Már-már kiérek a piacról, amikor egy szoborcsoportot pillantok meg: ezüstkarámban aranylovak ágaskodnak. Hat szépséges kanca. Csupán szügyig ér nekik a karám, mégsem ugorják át.
Innen nézve nekem úgy tűnik, boldogok. Akkor meg minek is ugrabugrálnának?
