Bait Al Banat, olvasom a Lányok Háza Múzeum bejárata fölött, és megakad a torkomon a szó: bánat. Rossz beidegződés, tudom, de ha beleakadok egy szóba, attól nehezen szabadulok. Úgy bújik meg a csipkés szélű épület az aranypiac szegletében, mint aranyszállal hímzett keszkenő sarkában a könnycsepp. János vitéz elmélkedése jut eszembe az óriáskirály vára előtt: „A külsejét látom, megnézem belsejét.”
Már megint egy arábus népmesébe csöppenek. Volt egyszer egy gazdag ember, annak volt három leánya. Ahogy a kertben játszottak, egy öregasszonyt pillantottak meg, ráncos orcájú, kitépdesett szempillájú, remegő nyakú vénséget. Hát veled meg ki bánt el így, néne – kérdezték. És mit tegyünk, hogy ne jussunk a te sorsodra? Sohase menjetek férjhez, mondta a vénasszony, és elrepült a varázsszőnyegén. Szép sudár lánnyá serdült mind a három leány, és eszük ágában sem volt az anyóka sorsára jutni. Inkább pártában, azaz fátyolban maradtak, és itt éltek a palotácska hűvös termeiben.
A tárlatvezető meséli, hogy senki se lepődjön meg, ha a kiállított régi fotókon ismerős arcokra bukkan. Ismerősre? De hát én gyöngyhalászokat, tevehajcsárokat és sivatagi embereket látok. Az én őseim pedig… Történeteket, emlékeket mesélnek a tekintetek, amelyeket össze kell szednünk és újra kell fogalmaznunk. A múlt emlékeiből tovább kell vinnünk, amit érdemes. Mit ne mondjak, tetszik nekem ez az asszony. Olyan világosan, tisztán és érthetően beszél, hogy már nem is a kiállítás érdekel, hanem ő maga. Személyesen. Szívesen megismerkednék vele, de egy fehér ruhába öltözött férfi várja. Be kell hát érnem a tárlókkal.
A legfurcsább az a labirintusféle, amelynek falára egy kortárs költő versei vannak írva kalligrafikusan. Egy tengerkék ruhás fiatal nőt ábrázol a fotó, amely előtt perceken át állok. A nő kezében bőrönd, lába alatt az ingoványos tengerparti hínár. Én, magyar módra, megbarnult lapulevélnek nézem. Hínár vagy lapulevél? Nem mindegy? Ez a nő kezébe vette a bőröndjét és a sorsát, úgy döntött, megy. Egyre több lány iratkozik be az egyetemre, együtt járnak a fiúkkal az órákra, de ettől eltekintve a szervezett házasság hívei.
Egy másik tárlóban több száz, bőrből készült bajuszkötőféleség. Megtudom, azért hordták a nők, hogy védje őket a sivatagi zord időjárástól, a naptól és a homoktól. A neve: burka. Az idősebbek szépségkellékként is használták. A belsejére fehérítő port szórtak, hogy az arcuk fehéredjen tőle. Manapság már csak idősebb vidéki hölgyek hordják. Lehet fotózkodni is ilyen bajuszkötőkben, nekem valahogy nincs kedvem hozzá.
Elbűvöl az óváros. Az erődszerű épületek nagyjából háromszáz éve épültek. Mára csak harminc vastag falú lakocska maradt, állítólag maga Károly herceg járt közben a városatyáknál, hogy ne bolondozzanak már azokkal a felhőkarcolókkal. Nincs elég? Még ezt a harminc házikót is képesek lennének ledózeroltatni? Micsoda dőre népek, nahát. És a herceg ment is tovább, a villácskák pedig maradtak.
A Dubaji Múzeum olyan, mintha nem is lenne. Legalábbis ami a föld feletti részét illeti: két ágyút és egy vesszőből font, autentikusan berendezett beduin szálláshelyet vesz körbe a régi erőd. Szó mi szó, romantikus képzelgéseim támadnak. Homokviharban feszülök a szélnek, mint a Delta-beli kutatók a hóviharnak. Megyek előre, süvít a szél, de ott a ház! Belépek. Benyitok a miniskanzenbe. Ágy, asztal. Akkor ennyi kellett a boldogsághoz. És most? Erről szívesen megkérdezném a nemrég kinevezett boldogságügyi miniszternőt. De hát hozzá csak hét szoros kapun át lehet bejutni.
Lófrálok az aranypiacon. Itt van a világ leghatalmasabb aranygyűrűje. Bokáig érő nyakékek, bikafékező láncok, aranyvértek nagy mellű várkapitányok számára. Háromszáz üzlet tíztonnányi árukészlettel. Csak rájuk ne romoljon. Elkap a pánik. Menekülőre fogom. Már-már kiérek a piacról, amikor egy szoborcsoportot pillantok meg: ezüstkarámban aranylovak ágaskodnak. Hat szépséges kanca. Csupán szügyig ér nekik a karám, mégsem ugorják át.
Innen nézve nekem úgy tűnik, boldogok. Akkor meg minek is ugrabugrálnának?
