Ennyit mondott el Eszternek az anyja, másnap pedig úgy keltek föl, mintha ez a beszélgetés meg se történt volna. Néhány nappal később, amikor a gyász és az illendőség már engedte, Eszter újra iskolába ment. Ahogy a busz zötykölődött vele, arcát az ablakhoz tapasztotta, úgy bámulta a város szélén sorakozó villákat, és azt találgatta, hogy az apja, a másik, az igazi melyikben lakhat. Valamelyikben itt, az út mentén, esetleg föntebb, a domboldalon? Az anyja nem árulta el a nevét, amikor Eszter faggatta, mereven hallgatott. Véletlenül tudódott ki, hónapokkal később. A városba mentek vásárolni egy szombat délelőtt, és a pláza kávézójában egy rég nem látott ismerősbe futottak bele, aki azt kérdezte, hogy akkor ugye ez a Karcsi lánya. Eszter anyjának szeme villámokat szórt, Eszter azonban onnantól kezdve iskola után heteken át a plázában, a kávézó körül kóricált, mígnem egyszer a szerencse rámosolygott, és meglátta azt az embert, aki nemcsak az anyjának volt régi ismerőse, hanem Karcsinak is. Nem is kellett nagyon nyaggatni ahhoz, hogy elárulja Eszternek a barátja – legalábbis akként emlegette – teljes nevét.
Innentől fogva nem volt nehéz megtalálni a villát. Eszter vagy egy órán át bámulta a hatalmas épületet, a gyönyörű kertet, a garázs előtt sorakozó csillogó autókat. Aztán nyílt a kovácsoltvas kapu, és egy fiú lépett ki rajta. Eszternél egy-két évvel lehetett idősebb, föltehetően épphogy túl az érettségin. Eszter a tekintetét kereste, ám amaz mintha észre se vette volna, átnézett rajta, és elindult a belváros felé. Kis toporgást követően Eszter is – a másik irányba. Hazament, de a buszról nem a szokásos megállónál szállt le, hanem az eggyel korábbinál, a temető előtt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!