Már csak azért is, mert ahogy azt Bán Zoltán András irodalomkritikus is hangsúlyozza a Vs.hu hírportálon megjelent írásban, a Gyergyai-fordítás azóta a magyar kultúra szerves részévé vált. „Ma halt meg anyám” – indul az eredeti magyar szöveg, amire aztán már Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság játszik rá indításában. De számos példa akad még a Tandori-féle Ködös Ikertől a nemrég elhunyt Esterházy Péterig, aki A szív segédigéiben vendégszövegként használta a Közöny egy hangsúlyos részét. Ehhez képest Ádámék fordítása „ma meghalt a mama” felütéssel indul, és a regény első felében gyakorlatilag ezzel a finom hangnembéli váltással halad tovább, valóban közelebb hozva minket egy emberi, átélhető nyelvhez és világhoz.
De vajon miért jó, ha közelebb kerülünk valamihez, aminek épp az a célja, hogy eltávolítson? Miért jó, ha mondatról mondatra fordítjuk Az idegent, de elérjük, hogy mégse tűnjön annyira idegennek? Bár Ádámék ezt másként látják, Gyergyai fordítása némiképp szikárabban adta vissza Meursault személyiségének különösségét, hogy aztán az olvasó az első perctől kényelmetlenül érezze magát. Beleborzongunk, ahogy Gyergyainál a főhős mindegyre mondogatja, még egy nő megalázásának kitervelésekor is, hogy sosem lehet tudni, de ő azért megérti. Ehhez képest a mostani fordításban egész mondatfüzéreket kapunk, és valahogy már nem érezzük olyan hihetetlen távolinak ezt a férfit. Ráadásul Kissék félre is viszik az egészet, mint arra Bán és az újrafordítás kritikusai rámutattak: „az ember mindenképp hibás egy kicsit”, fordította Gyergyai a regény első felében, ezúttal viszont „bűnös” lett a „fautifból”, mintegy előre magyarázva is a későbbieket.
Ahogy tesznek a könyv hátoldalán is: kifejtik, hogy a bírák az „abszurd emberi mivoltot” büntetik, ezért nem nyilvánítják a gyilkos Meursault-t beszámíthatatlannak. Sosem áll jól, ha egy könyv hátlapján megmagyarázzák a tanulságot, hát még ha egy klasszikus új alapokra helyezésénél teszik azt, ráadásul ennyire véleményes módon. Meursault beszámíthatatlan volna? Ebből fakadna, hogy a hibaként érzékeltek egymásra rakódása után a társadalom mindenhol már csak bűnt lát, és nem a gyilkosságról beszél, hanem az anya temetéséről? Merthogy az ember valóban bűnös, amikor nem látszik elég részvétteljesnek és amikor strandolni megy? Nem mondanánk, épp ezért is tűnik annyira rémisztően idegennek és egyben ismerősnek Meursault és világa: a társadalom valóban érzékeli, hogy valami nincs rendjén, de ne tegyünk úgy, mintha mi másként látnánk. Sajnálatos, hogy ezt a kettősséget most mintha nem sikerülne megmutatni, miközben ráadásul a fordítók kicsit hasonlatossá is lesznek az ítélkezőkhöz. De hát mindannyian követünk el hibákat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!