Káposztatorzsák Balzac fején

Amikor az irodalmi harcokat még lerágott csontokkal, kolbásszal és krumplihéjjal rendezték le.

A nézőtér zsúfolásig megtelt kíváncsi nézősereggel, köztük a romantikusok fésületlen, bozontos fejeivel és a klasszikai tábor felbérelt pisszegőivel, nagyjából hasonló erőviszonyt alkotva. Az előadás során a tetszés épp olyan hangos volt, mint a kacagás. A nevetés főként a páholyokból hallatszott, ahol selyemruhás, felékszerezett hölgyeknek nyújtottak külön szórakozást a klasszikai ízlés védelmezői. A színházban kettős mulattatás zajlott, az egyiket a színészek próbálták megteremteni, a másikat az ellentábor. Voltak, akik hatalmas újságokat vittek magukkal, kiteregették és olvasták őket az előadás alatt; mások a páholyajtókat csapkodták; ismét mások tüntetőleg hátat fordítottak a színpadnak. Ettől függetlenül a darab még vagy negyven előadást megért akkor is, ha Hugót éjjel-nappal a barátai oltalmazták az utcán rá-rá támadó ellentáborral szemben. Hugót pedig már az előadás harmadik szünetében megkereste egy kiadó, hogy megvásárolja tőle a darabot. Hugo azt válaszolta, várja meg az előadás végét, de a kiadó előrelátó volt: attól félt, hogy a végére még inkább megemelné a tiszteletdíjat. Az első felvonás végén ezer, a második felvonás végén ötezer, a harmadik végén hatezer frankot akart ajánlani, de tízezerig nem akart elmenni.

Történt mindez 1831 februárjában, fél évvel az előző évi júliusi forradalom, a legitimisták elűzése és az orléans-isták előretörése után. Ám még X. Károly és Lajos Fülöp, a polgárkirály harca mellett is kedélyeket tudott borzolni a kérdés, vajon létezik-e erkölcsös kurtizán (Marion de Lorme), becsületes haramia (Hernani) és lehet-e másképpen, életszerűbben szólítani egymást a szerelmeseknek. Vajon az irodalomhoz diploma kell-e, vagy tehetség? Ahogyan a korszak egyik ismert alakja, Royer-Collard fogalmazott, amikor egy fiatal nő megkérdezte tőle, mi a különbség a klasszikusok és a romantikusok között, s ő azt válaszolta, „a klasszikusok minden klasszist elvégeztek, a romantikusok pedig jól tennék, ha követnék a példájukat”. Az azonban senkinek nem jutott eszébe, hogy ezek másodrendű kérdések lennének. Még a sokat kárhoztatott cenzúra is arra utalt, hogy az irodalmat valóságos tényezőnek, tényszerű valóságnak tekintették. A Bourbonok, a kurtizánok becsülete és a kifejezés mikéntje egyformán fontos volt valamikor kétszáz évvel ezelőtt.