A csárda mögött van egy szép fehér templom. A pásztorépítményt idéző, vasaló alakú szentély a Hortobágy csendjét őrzi, és még valamit: a kényszermunkatáborokba elhurcoltak emlékét. A makulátlan csendességben elmormolok egy imát, majd felnézek. Kamerával megfigyelt terület, olvasom, persze tudom, égi kamerával. Így van ez rendjén, és magamban már az esti pusztanézést forgatom. Mert életemben először bevisznek oda, ahol igazán puszta a puszta. Dzsippel megyünk, az utat benőtte a sóvirág, mely olyan illatot áraszt, mint a napraforgó bugájának szivacsos belseje. A nap illata ez, mondom, és máris feltűnik a messzeségben a gulya. Ha festő lennék, ecsetet ragadnék, és megfesteném, ahogyan a távolban olvadozó szürke szalag gomolyog felénk. Két fekete kutya lohol a lila virágtengerben, szaglásszák csupasz bokánkat. A gulyásokat a keresztes viperáról kérdezem, volt-e már szerencséjük vele. Nevetnek. Valami különleges sztori? – faggatózom. Semmi különös, itt estére nem szedi tele magát az ember ideggel úgy, mint a városban. Négyszáz tinót őriz az egyik csordás, százötvenet a másik. Kutya nélkül nem mennének semmire, egy évbe is beletelik, amíg az ebek megtanulják és felmondják a leckét. Hibázni viszont szoktak, egyikőjüket a minap baleset érte, mert nem volt elég tapintatos a borjáért aggódó tehénnel, amely a szarvával megtanította egy kicsit repülni. És? – kérdezem. Áh, nem lett kutya baja se.
– Az esték azért nagyon unalmasak lennének tévé nélkül – mondják a pásztorok. – Azokat a filmeket szeretjük, amelyekben nagy a nyüzsgés, amelyekben van sok szép szingli nő meg jó sok Budapest. De mégsem tudnánk elmenni innen, mégsem tudnánk soha azt mondani, hogy na, szevasz, puszta!
