Szorongató

„Nagyapád gyűlölte a modern világot, ez közös volt bennünk. A múltban élt, ahogyan én is.”

Még korábban, egy nyári hazalátogatásotok alatt ott voltál nálunk. Emlékszem, nagyon meleg volt, szépségkirálynőset játszottunk meg bolti eladósat. Imádtad, ha kartonpapírból vágtam neked piros műkörmöket. Majd megzabáltalak, ahogy bepötyögted a két tojás és három krumpli árát a számológépbe, csigalassúsággal, nehogy letörjön az ujjadra rögzített mestermunka. Imádkoztam magamban, hogy a kevés velem töltött idő alatt megszokott dolgokat kérjél. Hogy süssek egy adag sült krumplit – mert az enyém a legfinomabb –, és hogy nézzünk egy Columbót. Vagy azt, ahogy Bud Spencer végigpofozza az elé kerülőket. „Mama, te olyan nyugodt vagy, mégis imádod a pofozkodást” – mondtad mindig, mama pedig csak bólogatott, hogy igen, mama nyugodt

De néha ez nem volt elég, szerettél kimenni a Margitszigetre. Nem tudhattad, bár most már talán érted, hogy micsoda rettegés volt elindulnom veled. És ne kérdezd, miért, magam sem tudtam, ahogyan te sem tudod pontosan, mitől is félsz. „Mama fáradt, mama nem szép, ezért furán néznek rá az emberek. Tudod, mint Digi-dagi Daganatra, aki kergeti a halakat” – próbáltam elpoénkodni a választ egy gyereknótás viccel. De hiába, nem voltál ostoba gyerek, így szimplán azt válaszoltad, majd beöltöztetsz a szépségkirálynős ruhádba, és megfodrászolsz, bár szerinted így is szép vagyok. Tépted, húztad az előre belakkozott hajamat, visítani tudtam volna, de mosolyogtam. Miután végeztél, sietve, nehogy észrevedd, nagyjából helyrepofoztam a madárfészekre hajazó kreációdat. Rettegve az utcától, de elindultam veled. Érted. A margitszigeti nagy réten szedtük a katicákat a margarinosdobozba, hogy aztán következő nyáron, amikor újra meglátogatsz, életem árán is lemenjek a sarki játszótérig új, piros pöttyös bogarakat gyűjteni neked, ezzel is bizonyítva, hogy vigyáztam rájuk.

Sajnálom, hogy az első nagy megrázkódtatást én okoztam neked. Amikor három szívrohamból már nem tudtam visszajönni, akármennyire is próbáltam. Vagy már nem próbáltam? Látod, ezt nem is tudom. Tizenhét éves voltál, már majdnem elkezdtük az igazi felnőttkapcsolatunkat. Kérdezhettél volna mindenről, ami, látom, most foglalkoztat, amikkel küzdesz te is, de már nem válaszolhatok. Csak kérlek, a büdös francba is, ne ismételj engem. Nézz fel, engedd el az ujjadat, rázd meg magad, és vidd majd el boldogan az unokádat, akármerre is menne. Szépségkirálynős ruhában, megfodrászolva, nyugalomban, boldogan. Értem.