Ülünk a földön

„Miért kell mindig akarni valamit? Mi volna, ha nem írna róla semmit?”

Szántó T. Gábor
2016. 08. 14. 6:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mint mindig, egyszerre voltam résztvevő és megfigyelő. Reb Slojme mindig biztatott: aki olyan messziről tér vissza a zsidósághoz, mint a nemzedékem; aki fogságban nő fel, elnyomás idején, és önhibáján kívül csak felnőtt fejjel tanul bele a zsidóságba, arra nem vonatkozik olyan magas mérce, mint azokra, akik szabad világban, vallásos családban nőnek fel.

Ültünk a földön, és hallgattuk a Siralmakat. Reb Arje a végéhez közeledett. Az egész napos böjtre gondoltam, amely előttünk állt. Mintha siettethetném az időt, máris a harmadik zsinagóga jutott az eszembe, ahol huszonöt óra múlva Reb Slojméval és másokkal együtt fejezem be a böjtöt pálinkával és süteménnyel. Hol itt, hol ott tűnünk fel, mint akik keresnek valamit, amiről maguk se tudják pontosan, mi az.

Elkalandozott a figyelmem, már szedelőzködtek körülöttünk. Felálltam. Reb Slojme tovább ült a földön. Intett, hogy várjak, míg a többiek kimennek. Kérdőn néztem rá.

– Nem tudok egyedül felállni – mondta, miután kiürült a zsinagóga. – Nem akartam, hogy lássák. Húzzon fel!

Fogtam a két kezét, remegett a lába, alig tudta felnyomni magát. Az oldalajtón mentünk ki, a sötét udvaron át indultunk hazafelé. Ha az ember teljesít egy vallási kötelességet, rövid időre elégedettség járja át, figyelme könnyen világi dolgok felé kalandozik.

– Az jutott eszembe – szólaltam meg lelkesen –, hogy ha írnék a zsidó ünnepekről egy-egy novellát, amelyekből összeállhatna egy kis könyv, vajon mit tudnék írni tisöbovról.

Megtorpant, s ahogy szokott, nagyokat pislogva nézett rám.

– Van egy szokás, Miklós. A Szentély pusztulása és a gyász emlékére a zsidó házakat sosem vakolják be egészen. Mindig fedetlenül hagynak egy kis részt a falon.

Bólogattam, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, ő kérdezett:

– Miért kell mindig akarni valamit? Mi volna, ha nem írna róla semmit? – csóválta a fejét, és továbbindult. Szótlanul mentem mellette, mint aki két világ közé szorult.

Mintha megérezte volna, hogy segítenie kell, nagyot sóhajtva ismét megállt, és szembefordult velem.

– Vagy ha magának mindig írnia kell: mi volna, ha a történet végén legalább hagyna egy üres lapot?

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.