Mint mindig, egyszerre voltam résztvevő és megfigyelő. Reb Slojme mindig biztatott: aki olyan messziről tér vissza a zsidósághoz, mint a nemzedékem; aki fogságban nő fel, elnyomás idején, és önhibáján kívül csak felnőtt fejjel tanul bele a zsidóságba, arra nem vonatkozik olyan magas mérce, mint azokra, akik szabad világban, vallásos családban nőnek fel.
Ültünk a földön, és hallgattuk a Siralmakat. Reb Arje a végéhez közeledett. Az egész napos böjtre gondoltam, amely előttünk állt. Mintha siettethetném az időt, máris a harmadik zsinagóga jutott az eszembe, ahol huszonöt óra múlva Reb Slojméval és másokkal együtt fejezem be a böjtöt pálinkával és süteménnyel. Hol itt, hol ott tűnünk fel, mint akik keresnek valamit, amiről maguk se tudják pontosan, mi az.
Elkalandozott a figyelmem, már szedelőzködtek körülöttünk. Felálltam. Reb Slojme tovább ült a földön. Intett, hogy várjak, míg a többiek kimennek. Kérdőn néztem rá.
– Nem tudok egyedül felállni – mondta, miután kiürült a zsinagóga. – Nem akartam, hogy lássák. Húzzon fel!
Fogtam a két kezét, remegett a lába, alig tudta felnyomni magát. Az oldalajtón mentünk ki, a sötét udvaron át indultunk hazafelé. Ha az ember teljesít egy vallási kötelességet, rövid időre elégedettség járja át, figyelme könnyen világi dolgok felé kalandozik.
– Az jutott eszembe – szólaltam meg lelkesen –, hogy ha írnék a zsidó ünnepekről egy-egy novellát, amelyekből összeállhatna egy kis könyv, vajon mit tudnék írni tisöbovról.
Megtorpant, s ahogy szokott, nagyokat pislogva nézett rám.
– Van egy szokás, Miklós. A Szentély pusztulása és a gyász emlékére a zsidó házakat sosem vakolják be egészen. Mindig fedetlenül hagynak egy kis részt a falon.
Bólogattam, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, ő kérdezett:
– Miért kell mindig akarni valamit? Mi volna, ha nem írna róla semmit? – csóválta a fejét, és továbbindult. Szótlanul mentem mellette, mint aki két világ közé szorult.
Mintha megérezte volna, hogy segítenie kell, nagyot sóhajtva ismét megállt, és szembefordult velem.
– Vagy ha magának mindig írnia kell: mi volna, ha a történet végén legalább hagyna egy üres lapot?
