Daniel Rye könyvében gyakran találkozunk annak az iszlám hitre áttért férfinak a történeteivel, aki mindig próbálta tartani a lelket rabtársaiban. Még akkor is, amikor a brit állampolgárságú, kegyetlen őrök (akik magukat Beatleseknek: Johnnak, Ringónak és George-nak nevezték) állati hangok kiadására kényszerítették őket – ez volt az egyik szórakozásuk a verés mellett.
Daniel Rye gyerekkorát és tornászként töltött éveit is felvázolja, és megismerhetjük azon motivációit, amelyek arra vitték rá, hogy ilyen veszélybe sodorja magát. Ezután a Szíriában munkával töltött néhány nap leírása következik, majd elfogásának, öngyilkossági és szökési kísérletének történetei. Bepillantást nyerünk a börtönökbe, ahol pár négyzetméteren összezsúfolva, tetvesen, betegen, étlen-szomjan, mosdatlanul vészelik át a mindennapokat a rabok. A mosdóba járás valóságos jutalomnak számít, ugyanúgy, mint egy verés nélkül eltöltött nap.
Nem árulunk el vele nagy titkot – hiszen már a könyv elején kiderül –, hogy Rye szülei (adományokból összegyűjtött) borsos váltságdíjat fizettek fiuk szabadulásáért. Ez volt ugyanis az egyetlen lehetséges út. Kiderül, miért nem sikerült az amerikai és brit állampolgárokat kihozni a pokolból, ahogyan az is, hogy ezzel szemben a franciákat viszonylag hamar, minden esetben állami támogatással.
A könyv megpróbálja lefesteni, hogy egy átlagos, egyszerű család miként éli meg, ha gyermekük, testvérük, párjuk több ezer kilométerre, ismeretlen helyen és körülmények között sínylődik. Hogyan tudnak dolgozni, ünnepeket tartani és társasági életet élni úgy, hogy közben ügyelnek rá, minél kevesebben szerezzenek tudomást róla, mi zajlik a háttérben. Szívszorító olvasmány.
