„Meg sem fordult a fejemben, hogy könyvet írok a kutatásaimról, így nem gondoltam arra, hogyan reagálnak majd a rokonaim, ha napvilágot látnak a titkok” – mondta Sacha Batthyány. Pedig a család reakciója nem hanyagolható el, hiszen a Svájcban született, ma Washingtonban élő újságíró a rohonci mészárlás történetét tárta fel.
1945 márciusában a szerző nagy-nagynénje, Batthyány (lánynevén Thyssen-Bornemisza) Margit és férje több magas rangú nácit látott vendégül a kastélyukban, az akkor a III. Birodalomhoz tartozó Rohoncon. A fogadás „tetőpontjaként” a társaság 180 magyar munkaszolgálatos zsidót gyilkolt meg. Az ügy részletei a mai napig tisztázatlanok, a Batthyány, illetve a Thyssen-Bornemisza család tagjai pedig mély hallgatásba merültek. Ezt a csöndet törte meg most könyvével Sacha Batthyány.
„Magyar bevándorlók gyermekeként születtem Svájcban, vagyis kívülálló vagyok a kívülállók között – fogalmazott a szerző. – És egy kívülálló számára mindig egyszerűbb feltenni azokat a bonyolult, kellemetlen kérdéseket, amelyeket más nem akar vagy nem mer.” Hozzátette: újságíróként az a szakmája, hogy kérdezzen, és olyan mélyre ásson, amennyire csak lehet, függetlenül attól, hogy mi a téma.
Abban, hogy a család egyáltalán nem beszélt a rohonci mészárlásról, nagy szerepe volt Batthyány Margitnak – árulta el a szerző. „Rettenetesen gazdag volt, és komoly hatalommal bírt. Egy családban pedig mindig a hatalom, az erő birtokosa határozza meg, miről lehet beszélni, és miről nem. A rokonaim féltek Margittól, így inkább hallgattak.”
A kommunista időkről annál szívesebben beszéltek, mert azokban a történetekben áldozatként jelenhettek meg – mondta Sacha Batthyány. „Ha valaki behúz nekem, elpanaszolom a dolgot, de mit mondok, ha én húzok be valakinek? Elkövetőnek, bűnösnek lenni mindig nehezebb. A kommunizmus alatt elvesztettük a földjeinket, a kastélyainkat, a pénzünket, a rangunkat. De hogy mit tettek a nácizmus idején, arról nem esett szó.”
A könyv nem követi el ugyanezt a hibát, és nem áll meg az egyik totalitárius diktatúra bűneinél. „Hogyan tehetnénk különbséget Auschwitz és a Gulag között?” – teszi fel a kérdést a szövegben Sacha Batthyány. Nagyapja, Batthyány Ferenc tíz évig raboskodott a Szovjetunióban. Az ő történetét kutatva a szerző egészen Szibériáig utazott, hogy megértse a kommunista megsemmisítő rendszer működését.
„Oroszországban járva megdöbbentő volt látni, hogy miként hallgatják el a Gulag történetét – mesélte Batthyány. – A hivatalos Gulag-múzeum egy apró kis szoba, amely alig mond valamit a kegyetlenségekről, mintha semmi sem történt volna. A táborok közelében élő embereknek ma már fogalmuk sincs arról, mi történt ott évtizedekkel ezelőtt. Akad olyan tábor, amelyet csirkefarmmá alakítottak, és egy árva tábla sem tájékoztatja az arra járót, hogy azon a helyen korábban emberek százezrei pusztultak el.”
Az És nekem mi közöm ehhez? a család történetének és a 20. század történelmének feltárásán túl kíméletlenül őszinte személyes vallomás is. Ezzel kapcsolatban a szerző kifejtette, hogy csak akkor van értelme, hogy az ember önmagáról írjon, ha mindvégig teljesen őszinte marad. „Erre az őszinteségre a terapeutám kanapéján döbbentem rá. A pszichológusnál egyszerűen nincs értelme hazudni, hiszen ha nem mondjuk el a teljes igazságot, miért fordulunk egyáltalán szakemberhez? Vagy feltárom, mi van bennem, vagy akár haza is mehetek. Talán az a kanapé az egyetlen hely a világon, ahol nem lehet hazudni. A könyvben pedig azt a hangot akartam felidézni, amelyre a terápián találtam rá. Bármennyire is patetikusan hangzik, igyekeztem olyan őszinte lenni, amennyire csak tudok.”
Egyes esetekben talán működik, de vajon egy egész társadalom ledőlhet-e a kanapéra? A hallgatás nem csak a családjára volt jellemző, válaszolta kérdésünkre a szerző. „A múlt bűneiről a legtöbben szeretnek hallgatni. A csendnek komoly hagyományai vannak mindenütt. Itt, Magyarországon is.”
Vagy éppen Ausztriában, ahol Batthyányt meghívták egy rádióműsorba, amelynek a végén a betelefonálók kérdezhettek tőle, és a legtöbben azzal hívták, hogy miért kell megint a múlt borzalmairól olvasniuk, miért kell a második vagy a harmadik generációnak is az apák bűnei miatt szégyellnie magát, nem lehetne-e továbblépni végre. „Persze, lépjünk tovább, élvezzük az életet, semmi gond – mondta Batthyány. – De hogy tehetnénk meg ezt anélkül, hogy megismernénk a múltunkat?”
A kérdések egy ponton túl megválaszolatlanok maradnak, olvashatjuk a könyvben. „Te ezt nem értheted” – mondta a szerzőnek az édesapja újra és újra, amikor a múltról kérdezte. „Egyfelől természetesen igaza van, hiszen svájciként valóban nem láthatok bele teljesen a magyar történelem rejtelmeibe. Másrészt viszont éppen az apák felelőssége, hogy a gyermekek megismerjék a múltat. Beszélnünk kell róla, fel kell tárnunk a titkokat.”
Sacha Batthyány hisz benne, hogy ha megosztjuk egymással a történeteinket, változtatunk a dolgokon. „Máskülönben ugyanott körözhetünk egész életünkben. Ez persze nem azt jelenti, hogy most hátradőlhetek, mert mindent megoldottam. A kibeszélés arról szól, hogy felismerjük, semmivel sem vagyunk jobbak, mint az apáink. Manapság sokan hajlamosak azt gondolni, hogy miközben elődeink hatalmas hibákat követtek el, mi, a Facebook- és a Twitter-generáció tagjai mindent remekül csinálunk – mutatott rá a szerző. – Pedig ugyanazokat a mintákat követjük: ugyanolyan szűk látókörűek vagyunk, s ugyanúgy homokba dugjuk a fejünket, ahogyan az apáink tették. Csak más korban élünk. De képzeljük el, mit válaszolunk majd a mi gyermekeinknek, ha megkérdezik, miért nem tettünk semmit a szíriai menekültekért, vagy miért nem akadályoztuk meg a globális felmelegedést. Elcsesztük a Földet, amelyen nekik kellene majd élniük, és még csak megindokolni sem tudjuk, hogy miért csináltuk. Azt mondjuk majd, hogy te ezt nem érted?”
Arrogáns arisztokrata?
A könyv eredeti megjelenését követően, áprilisban David R. L. Litchfield brit író, újságíró kemény hangú cikkben támadta meg Sacha Batthyányt. Írásában arrogáns arisztokratának nevezte a szerzőt, aki szerinte csak meg akarta nyugtatni a családja lelkiismeretét a könyvvel. Batthyány minderről lapunknak elmondta, Litchfield egyebek mellett kifogásolta, hogy a könyvében azt írja, Batthyány Margit talán a kastélyban maradt a gyilkosság idején. „A legtöbb történész úgy véli, bár Margit szerepe nem tisztázódott, valószínűleg nem vett részt az öldöklésben – fogalmazott a szerző. – Ettől persze a nagy-nagynéném nem lesz jobb ember. Visszataszító, amit tett. Még ha nem is húzta meg a ravaszt, segített a gyilkosoknak Dél-Afrikába és Dél-Amerikába szökni. És közben élte a felső tízezer fényűző életét Saint-Tropez-ban.” (F. B.)
