Az írók visszahódítják 1956-ot

Tizenhatan írták meg a másik forradalmat: eddig ez a novelláskötet a legeredetibb megemlékezés.

Bob Dylan – a jenki Tinódi – szőlőt vett Badacsonytördemicen. Összefutunk a hot dogosnál. Idegesít a bajsza – írja Márai Sándor a szokott, rezignált polgári fensőbbségtudattal valamikor a hatvanas években. A humorista Bödőcs Tibor így képzelte el Márai naplóját abban a másik világban, ahol győz az 1956-os forradalom, az Egyesült Államok hadserege bevonul Budapestre, maga után húzva a kapitalizmust, az amerikai sztárokat, a tömegkultúrát és magát a hazatérő Márai Sándort is. Igaz, hogy ebben a történetben a történelem másképp alakul, de azért legyünk nyugodtak, Márai ugyanaz marad: mélységes kétkedéssel és iróniával figyeli a szerinte egyre csak romló világot. Bödőcs Tiborban, akit elsősorban stand uposként, de újabban irodalmi paródiák szerzőjeként is ismerünk, legalább egy Karinthy veszett el.

Nehéz elképzelni, hogy egy 1956-os antológiát olvasva az ember időnként dől-borul a röhögéstől, mert alapjában véve mégis szomorú témáról van szó, amire főhajtással és felhős tekintettel szoktunk gondolni, és ez be is határolja az emlékezést. Ritkán próbáljuk meg továbbgondolni, bármilyen irányba, ami hatvan éve történt.

A Hévíz folyóirat szerkesztősége most erre kért meg tizenhat írót. Az október 24-én megjelenő kötetben saját alternatív ’56-jukat kellett megírniuk egy novellában: hogy mi lett volna, ha másképp alakul a levert forradalom, és ezzel Magyarország további sorsa is.

A névsor már önmagában is meggyőző: Babiczky Tibor, Bereményi Géza, Berg Judit, Bödőcs Tibor, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Gerlóczy Márton, Háy János, Horváth Viktor, Kemény István, Kiss Tibor Noé, Maros András, Márton László, Szécsi Noémi, Totth Benedek és Vámos Miklós. A novellagyűjtemény annak a pillanatnak is a lenyomata, ahogyan 1956 szép lassan végképp történelemmé válik. A szerzők közül Bereményi Gézának és Vámos Miklósnak volt még olyan saját, gyerekkori élménye, amely elég meghatározó volt, hogy érdemes legyen továbbmesélni egy novellában. A szerzők nagy része viszont túl fiatal is ahhoz, hogy személyes élménye legyen; ők már tényleg teljesen szabadon tudnak játszani a történelmi tényekkel.

Mit érzett volna Kádár János, amikor a magyarországi kommunizmus bukása után Jugoszláviában a komcsivadászok elől bujkál? Mi történt volna, ha Rákosi Mátyás női ruhában próbál meg visszatérni, de megerőszakolják a szovjet katonák? És ha Arnold Schwarzenegger a recski kényszermunkatáborban végzi, mert Andy Vajna visszaküldi az időben, hogy vele ölesse meg Péter Gábort? Vajon lett volna forradalom, ha egy leendő hősi halott feleségének kellett volna erről döntenie? Milyen életünk lenne, ha kivándoroltak volna a szüleink? És ha nem vándoroltak volna ki?

Bereményi egyik szereplője mondja, hogy 1956-ban mintha megszűnt volna a történetmesélés. Az emberek elhallgattak, a múlt megközelíthetetlenné vált. Ezt a múltat próbálják visszahódítani a Hévíz-antológia szerzői, és gyakran az abszurd humort látják erre legalkalmasabb eszköznek.

A kötet végén Rainer M. János történészként arról írt, volt-e valódi esély arra, hogy másképp alakuljon. De az irodalom szempontjából ez szerinte is mindegy. E kötetet olvasva úgy érezzük: jó, hogy az irodalom olyan tér, ahol a múlt is változhat, és ahol olvasók és írók teljesen szabadon gondolkodnak – végül is erre a térre vágytak annyira az 1956-os forradalmárok is.

(A másik forradalom – alternatív ötvenhat, Cser Kiadó, 2016, 248 oldal.)