Köszörű

„Más körülmények között ennek mennyire örülnék! Egy gyönyörű, fiatal lány ölelget.” Herczeg Szonja tárcája.

Más körülmények között ennek mennyire örülnék! Egy gyönyörű, fiatal lány ölelget.

Csakhogy a mozdulatlan testemet öleli.

Nem is tudom, mikor ölelt utoljára nő. Vagy fogta meg a kezemet, kívánt jó éjszakát, szólított édesemnek. Vagy csókolt meg.

Minden időmet a vállalkozásom kötötte le, sosem nősültem. Még a hetvenes években nyitottam meg az optikámat, miután elvégeztem a látszerésziskolát. Én nyitottam, én zártam, én rendeltem, én csiszoltam. Később lett egy beosztottam, de akkor is ugyanannyit dolgoztam.

Csökönyös öszvér vagyok, azt hiszem, hogy mindent én csinálok meg a legjobban. A vevőkkel is én tudok kapcsolatot teremteni, a számla is az én kezem alatt pontos, és a beállítás az én precizitásomat kívánja.

Magánéletre nem maradt időm. Még otthon is dolgoztam. Barátaim nem voltak, szép nagy klientúrám viszont igen. Egészen addig, amíg meg nem jelentek a „mindent olcsóbban, kettőt egy áráért, ámbár silány minőségűt adok” multicégek. Minden vevőm, aki elcsábult, később rimánkodva tért vissza, hogy javítsam meg az okuláréját. De ez az én üzletemen nem segített. A nyugdíj után már nem érte meg fenntartanom a boltot, és erővel sem bírtam.

Bezártam.

Annyira nem voltam öreg és gyenge, hogy egész nap a fotelben üljek, így gondoltam, keresek valami hobbit. Kiírtam egy kartonlapra, hogy „köszörülés, élesítés, ollók, kések”, és kiálltam a kocsimmal egy kereszteződésbe.

Itt ismertem meg Fedél Nélkül Zolit. Amikor józan, egész jó társaság. De mikor már felöntött a garatra, előjön a „tudtad, hogy vetélkedőben szerepeltem?” sztorival és a gyerekei utáni sóvárgásával, amivel nem tudok azonosulni, és amit piszkosul unok.

– Na, mi van, papa, köszörültél már ma? – kérdi. Ma sem józan.

– Zolikám, menj még egy kört, aztán gyere vissza.

Ilyenkor röhög, és egy darabig békén hagy. Pár óra múlva biztos nem úszom meg a kiselőadást.

Így élünk mi, Fedél Nélkül Zoli, a zöldséges, a szolis lány és egy nemzeti dohánybolt körülbelül hat eladója. Náluk bezzeg pörög a biznisz.

– Jaj, megint ráültem… – siet felém a szolis lány, és lobogtatja a szemüvegét. – Ugye, megcsinálja? – villantja mosolyát, aminek nem tudok ellenállni. Keresem is az eszközöket. Legalább csinálok valamit, ma a kutya sem jött.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Kávéztam, reggeliztem, megborotválkoztam, és elindultam munkába. Estére meg volt beszélve Fedél Nélkül Zolival, hogy megnézzük a meccset. Viszek kis tévét, és a csomagtartóra ülve, egy-két sörrel szurkolunk.

Ma sem jött senki, így már vártam a meccset. Fedél Nélkül Zoli még egy kortyot sem ivott, nagyon jót beszélgettünk. Az első, amit legurított, az én söröm volt, kezdődött a meccs.

Épp a második félidő ment, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki fel-alá járkál a dohánybolt előtt. Nem megy be, csak idegesen sasszézik. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de amikor húsz perc tétovázás után bement, úgy döntöttem, utánamegyek. Tudtam, hogy ma Szilvike van bent, egy törékeny kislány, egyes-egyedül.

– Szilvike, csókolom, én vagyok az! Minden rendben? – szóltam, ahogy kinyitottam az ajtót. De el is némultam, mert a reszkető kislányt a sarokban találtam. A zavart férfi egy késsel hadonászott felé.

Nem sokat gondolkodtam, odaugrottam, és megpróbáltam leszerelni. Rögtön megfordult, és belém döfte a kést. Aztán megint, majd megint.

Ketten fekszünk a padlón. Szerencsére Szilvikének semmi baja nem esett.

(A történet szereplői kitalált személyek. Bármilyen egyezés a valósággal, a véletlen műve.)