Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Kávéztam, reggeliztem, megborotválkoztam, és elindultam munkába. Estére meg volt beszélve Fedél Nélkül Zolival, hogy megnézzük a meccset. Viszek kis tévét, és a csomagtartóra ülve, egy-két sörrel szurkolunk.
Ma sem jött senki, így már vártam a meccset. Fedél Nélkül Zoli még egy kortyot sem ivott, nagyon jót beszélgettünk. Az első, amit legurított, az én söröm volt, kezdődött a meccs.
Épp a második félidő ment, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki fel-alá járkál a dohánybolt előtt. Nem megy be, csak idegesen sasszézik. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de amikor húsz perc tétovázás után bement, úgy döntöttem, utánamegyek. Tudtam, hogy ma Szilvike van bent, egy törékeny kislány, egyes-egyedül.
– Szilvike, csókolom, én vagyok az! Minden rendben? – szóltam, ahogy kinyitottam az ajtót. De el is némultam, mert a reszkető kislányt a sarokban találtam. A zavart férfi egy késsel hadonászott felé.
Nem sokat gondolkodtam, odaugrottam, és megpróbáltam leszerelni. Rögtön megfordult, és belém döfte a kést. Aztán megint, majd megint.
Ketten fekszünk a padlón. Szerencsére Szilvikének semmi baja nem esett.
(A történet szereplői kitalált személyek. Bármilyen egyezés a valósággal, a véletlen műve.)
