Lesznek, akik fanyalogva bulvárt fognak kiáltani

Nyáry Krisztián könyvet írt, a Kieselbach Galéria kiállítást rendezett festői szerelmekről. Körbejártunk.

A Kieselbach Galéria immár több mint egy hete élményszerű találkozást kínál azokkal a megrázó-felemelő művészsorsokkal, amelyek – azon túl, hogy lenyomataik ma is nap mint nap katartikus erővel hatnak szemlélőikre – éppoly emberiek, mint a mieink. A tárlat a legjobb magángyűjtemények és múzeumok legkiválóbb alkotásaihoz kapcsolódva a művész környezetét, párkapcsolatának helyszíneit és a meghatározó szerelmet is bemutatja.

„Vannak ezek között a sorsok között drámaiak és extrémek, amilyenekhez hasonlót csak a gyilkossági és bűntényrovatban találhatunk, de ha körülnézünk a rokonaink, ismerőseink között, nagyjából ma is hasonló mintákkal találkozunk” – vallja Kieselbach Tamás. Szerinte a magyar festészetet nem lehet a művész attitűdjének, életútjának ismerete nélkül megérteni.

„Nagyon örülök, ha valakinek olyan erős vizualitása van, hogy egy képet minden háttér-információ nélkül értelmezni tud, de úgy gondolom, ez általában nem így működik. Nem ismerjük kellően a múltunkat. Nálunk jórészt történelmi okokból sok minden el lett hallgatva, és sok történet a mai napig nincs elmondva. Így van ez a magyar festőkkel is. Az ő életük, sikerük nem integrálódott kellően a kultúrába” – állítja Kieselbach. Reméli, hogy a kiállítás – Nyáry Krisztián Festői szerelmek című, valamint a galéria erre az alkalomra megjelent, Molnos Péter által szerkesztett Festők, múzsák, szerelmek című kötetével megtámogatva – rengeteg embert von a műélvezet bűvkörébe. Mindezt úgy, hogy közben nem tárgyal ki öncélúan intim titkokat, jóllehet, a galériatulajdonos az általa írt előszóban előrevetíti: „Tudom, hogy lesznek olyanok, akik a nagy példányszám és az élénkülő érdeklődés láttán fanyalogva fognak bulvárt kiáltani.”

„Úgy gondolom, ezek az életművek nem sérülnek azáltal, hogy emberként látjuk az alkotóikat. Ha az ember a Sixtus-kápolna mennyezetét nézi, azon tűnődik: valóban ember volt-e, aki ezt megalkotta? Nagyon is az volt. Van olyan olvasat, amelyben esendőnek láthatjuk őt” – hangsúlyozta Kieselbach. A galériatulajdonos szerint mindenki magánélete respektálandó, ugyanakkor a művész, aki a lelkét tárja fel azáltal, hogy megmutatja az alkotását, maga lépi át a bűvös határt. „Az alkotó, mivel hajtja a vágy, hogy a verse, a festménye miatt szeressék, fel kell adjon a szemérmességéből. Az ő útja, hogy a műve megmutatásával kilépjen a nyilvánosság elé, amelyet ezzel beenged a magánszférájába. Én művészettörténészként, galériatulajdonosként azért drukkolok, hogy meg tudjam osztani az értékeket, amelyek engem naponta elevenen körülvesznek, és ha ebben segítségül tudom hívni Nyáry Krisztiánt, aki személyesebbé teszi ezt az élményt, élek a lehetőséggel. Bízom benne, hogy ez senkinek nem bántja az érzékenységét. Ez a könyvekkel kiegészített kiállítás nyitás valami új felé, amely láthatóan érdekli az embereket, és amely segítheti a magyar festészet értékelését” – mondta a gyűjtő.

Néhány kép erejéig saját élményeivel, személyes kötődésének történetével is színesítette látogatásunkat a Molnos Péter kurátor által berendezett tárlat képei között. Ahol ezúttal nemcsak szabad, de egyenesen ajánlott fotózni: a közösségi média csatornáira feltöltött, legtöbbek által kedvelt képeket értékes nyereményekkel jutalmazza a galéria.

A kiállítás főfalán elhelyezett hatalmas méretű kép nemcsak azért kimagasló érték, mert a tragikus sorsú Galimberti Sándor életművéből mindössze alig huszonegynéhány mű maradt fenn, így minden darab kincset ér, de azért is, mert ez a festmény „hatalmas villanás”.

„Ez a kép nagy ígérete volt a magyar festészetnek. Csak azzal, amit Galimberti és felesége, Dénes Valéria rövid életük alatt megfestettek, nagyon-nagyon magas szinten tudnánk belépni a nemzetközi modernizmus jelentős képei közé” – hívta fel a figyelmet Kieselbach Tamás.

A részben olasz származású festő, aki Kaposváron, tizenegyedik gyerekként látta meg a napvilágot, apja vénáját örökölte, amire a család barátja, Rippl-Rónai is felfigyelt. Az ő biztatására iratkozott be a budapesti iparművészeti iskolába, és hamarosan Nagybányán kötött ki. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, a 20. század elejének egyik legeredetibb tehetségével, a nála öt évvel idősebb Dénes Valériával, aki 1907-től szinte minden nyáron megfordult a művésztelepen.

A Deutsch Valéria néven született fiatal lány jómódban nevelkedett családja Városmajor utcai villájában, de a família életszínvonalának apja váratlan lebetegedését követő rohamos hanyatlását látva úgy döntött: önfenntartó életmódot választ, és soha nem rendeli alá megélhetését egy férfi keresetének.

A szerelem azonban, amely Galimberti és közötte szövődött – amellett, hogy ki is egészítette – felülírta ezeket az elveket. A pár 1910-től elválaszthatatlanná vált. Kis párizsi lakásuk lassan megtelt a bolhapiacokon gyűjtött flamand és francia tárgyakkal. „Párizs más, mindennap más, mindennap új, csupa forrongás és forradalom. [ ] Lecke, tanulás, forró láz, boldogság, úttörő város – minden porcikája él – s amit alkot, az élő művészet” – áll a festőnő unokahúgának, Dénes Zsófiának (Ady későbbi menyasszonyának) írott levelében.

A házaspár megszállottan dolgozott, együtt alkotott, olyannyira, hogy képeikről avatatlan szem nehezen döntötte el, melyiket ki festette.

„A Szent Rafael 1912 körül készült, abban az időben, amikor Matisse akadémiájának szelleme járta át a festőpár életét” – mondta Kieselbach Tamás. Utalt arra, hogy a magyarországi művészet inkább a látványhoz, a tárgyiassághoz kötődik, itt nem szabadul el annyira a szellem, a lélek, mint a franciáknál. „A francia festészetre azt szokták mondani, hogy sajátosan szabad. Ezt megragadni csak az tudja, aki nagyban, egészében lát egy magyar utat és egy franciát. Matisse világszínvonalú iskolájába megérkezni inspiráló lehetett a magyar festők számára. Ez az óriási tehetség mentorálta őket. Erőteljesebb színeket használtak, szabadabban rakták fel a festékfoltokat, bátran játszottak a felületekkel” – mesélte Kieselbach.

A galériatulajdonos szerint a Szent Rafael az egyik legszabadabb szellemben festett magyar kép. „Galimberti itt megragadja, intenzívvé teszi a látványt, sehol nem időzik sokat, egyfajta könnyedség és lazaság van abban, ahogy a festéket fölviszi, sőt hagyja is, hogy megfolyjon. Érezhető, ahogy a hígra kevert festékkel könnyedén siklik az ecset. Ez a nagyméretű kép hatalmas villanás, melynek szellemisége sajnos elveszett a magyar festészetből.”

A két páratlan életmű a sors tragikus fordulatainak következében kettétört, mi több: elveszett. A festőpárnak, amelynek itthon több mint száz képét mutatta be nagyszabású kiállításon a Nemzeti Szalon, s amelynek a francia fővárosba visszatérvén Modigliani, Matisse és Picasso galeristája rendezett önálló tárlatot, éppen a siker kapujában hullott le a csillaga. A házaspár a világháború kitörésével nemkívánatos személy lett Párizsban. A kedves bérlakásból, melynek halványsárga falait idővel ellepték a képek, mindent hátrahagyva kényszerült menekülésre a kis család, amely ekkorra már egy gyermekkel is bővült. Galimberti, bár alkalmatlannak nyilvánították, önként besoroztatta magát, a felesége pedig a rászakadó sok nélkülözés és viszontagság közepette tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, és meghalt. Galimberti felesége temetése után a Műcsarnokhoz ment, és szolgálati fegyverével szíven lőtte magát. „Vali nélkül nem tudok élni” – állt a búcsúlevélben. A festő 32, felesége 37 évet élt.

Volt, akinek kettétörte pályáját a háború, és volt, akinek éppen a katonaság oldotta meg az életét. Legalábbis bizonyos szempontból. Egry József, aki alatt egy hadgyakorlaton szakadt be egy befagyott árok, ennek a szerencsétlen balesetnek köszönhette, hogy megismerkedett későbbi feleségével, a nála kilenc évvel idősebb Pauler Juliskával, aki akkor még egy ezredes feleségeként vállalta az önkéntes ápoló szerepét egy ideiglenes badacsonyi kórházban. A képtelenül kalandos kapcsolat igen szilárd érzelmekre épülhetett, mert a tbc-ből lábadozó Egry éjjeliszekrényén talált, az ezredesnéről készült aktok nyomán kirobbant botránytól a konzervatív családból származó, hívő katolikus asszony által kieszközölt váláson át a két ember természetének riasztó különbözőségéig semmi nem bizonyult elég erős érvnek ahhoz, hogy útjaik valaha is szétváljanak.

A 35 évig tartó házasság minden külső ellentmondás ellenére működött. A telt, vidám, cserfes, humoros, buzgón vallásos, a dualizmus elitjéből származó Juliska feltételezhetően valami olyasmit talált meg a nyomorból jövő, szótlan, aszketikus, semmiben sem hívő, mindent megvető, paraszti származású Egry személyiségében, ami abban a felszínes formalitásoknak áldozó, felső középosztálybeli társadalmi létben, melyben addig élt, az élet vizének számíthatott. „Szinte bámulva hallgatom ezt a sok üres dolgot, amelynek oly fontosságot tulajdonítanak, hála Istennek, érzem, hogy az elmúlt 15 év, amit Magával töltöttem, gyökeresen megváltoztatott, és alig várom, hogy ennek az üres társaságnak hátat fordítsak” – idéz Nyáry Krisztián abból a levélből, amelyet az asszony bátyja temetésekor a családi körben tett látogatásról írt férjének.

„Nagyon sajátos szerelem volt, a nehéz sorsból kikerült festő mindvégig megőrizte a zárkózottságát, szikárságát a magas társadalmi presztízzsel rendelkező, művelt feleség mellett. Az Ajtó mögött című képen Juliska ül az asztalnál, néz a fény felé, magát a festőt pedig az üvegen látjuk tükröződni. Kettőjük között tehát egy üveges ajtó van – elemezte a képet Kieselbach Tamás. – Ünnepelhetjük ezt érdekes kompozíciós megoldásként is, de ha a sorsokat nézzük, eszembe jut Frank Frigyes és Mimi kapcsolata, amelyet szintén feldolgoz a kiállítás. Frank festményein a két ember állandóan egy légtérben van, sőt érintkezik egymással, Egry viszont úgy rögzítette ezt a képet, hogy a felesége és őközötte ajtó van. Mintha azt jelezné: lehet úgy együtt élni, hogy van közöttük bizonyos, szeretetteljes távolság. Ebben az esetben nincs meg a készség vagy lehetőség az érintésre, mégis legálisnak tűnik így ez az érzelem.” A galériatulajdonos a híres Cseh-Szombathy-gyűjteményből vásárolta meg annak idején ezt a képet.

A látszólag határozott, morózus Egry, aki nyíltan megvetette az érzelmeskedést, a tündöklő törékenység festője lett. A hideg, „halszerű” szempár mögött még a meglett férfiban is az a hajléktalanként éhező mezítlábas gyerek figyelt, akit cipő híján nem engedtek be a Nemzeti Múzeumba. Az ő éleslátásával fejtette le a festő a fölösleges sallangokat a képekről, amelyek egészen egyedi formában születtek újjá benne. Egry külső magabiztossága ellenére képein az álomszerű elmosódottság mintha bizonyos mélyen átgondolt, keretek közé kényszerített esetlegességből állna össze.

„Egryé olyan festészet, amely a látványt megőrzi, de el is emelkedik tőle, és rétegekre bontja. Keresőfoltok, keresővonalak körülbeliségéből áll össze az, amit látunk. Ha tetszik, fénnyel átitatottá válik, ha tetszik, remegővé. Semmifajta nehézkedés, súlyosság nincs benne” – magyarázta Kieselbach Tamás. A tüneményre bizonyos fokig magyarázatot lelünk Bernáth Aurél Egryről szóló soraiban: „bár mindent megtett, hogy lelki rezdüléseit, hitét, bizakodását és áhítatát ne hordja arcán, s még kevésbé adja szóban, annál hitelesebben voltak ezek leolvashatók műveiről. Egy napimádóra emlékeztetett, aki egyszerűség okából az Isten legközvetlenebb és leghatalmasabb megnyilatkozásához fordul, a végső tisztasághoz, a környező undor és az élet megpróbáltatásai nyűgéből.”

„Egy olyan, soha nem látottan sűrű magángyűjteményben bukkantam erre a képre, amely akkor egy pillanatra megnyílt, de azelőtt és azóta sosem. Ezt a festményt nem akarták eladni, és olyan összegre, 2,3 millió forintra becsülték, amely az akkori viszonyok között, amikor egy kép maximum 200-300 ezer forintért kelt el, elképzelhetetlenül magasnak számított. Nekem sosem volt pénzem, mert amim volt, mindig képekbe fektettem, de amikor a Párizsi intérieurt megláttam, éreztem, hogy az enyém kell legyen” – emlékezett vissza Kieselbach Tamás. Bár azelőtt is ismerte a vidéki múzeumokat és a Magyar Nemzeti Galériát, akkor néhány nap alatt újra az összes látható Rippl-Rónait megnézte az országban, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg úgy van-e, ahogy gondolta. „Meggyőződésemmé vált, hogy ez a festő legjobb »kukoricás« képe, és ezt választottam.”

Rippl-Rónai „kukoricás” korszakának mozaikképekre emlékeztető festményein a színblokkok villódzó, darabos ecsetvonásokból állnak össze. A francia szobabelső ábrázolásánál is ezt a technikát alkalmazta. „Rippl-Rónai együltében festett. Abban hitt, hogy az egyszerre megfestett képben olyan tartalmak, olyan frissesség rögzül, amely megváltozna, ha többször nyúlna hozzá” – mondta a gyűjtő. A Párizsi intérieurt vizuális remeklésnek tekinti.

Arról, hogy ezt a képet miért hozza közelebb a festő magánéletének ismerete, úgy nyilatkozott: „A Molnos Péter által idézett visszaemlékezésekből ráérezhetünk, milyen évődő, könnyed, viccelődő attitűddel élt házaséletet, társasági életet. De arra is, hogy a mindennapjain a francia feleség és a kint töltött idő hatására eluralkodó franciás légkör mennyire jellemző lett a párkapcsolati vonalvezetésére is. Rippl-Rónai festészetében ott a könnyedség, néha picit elrajzol, játszadozik a foltokkal, és ez a játékosság a privát életére is jellemző. Ha erre valaki ráérez, megérez valamit abból a festői kultúrából is, amely az ő révén került Párizsból Magyarországra.”

Rippl-Rónai esetében a franciás vonalvezetés azt is megengedte, hogy egykori modelljéből lett felesége mellől idősebb korában eltávolodjon egy új szerelem kedvéért. Az asszony, aki ezt sosem tudta megbocsátani, átadta a helyét Zorkának, a szemtelenül ifjú és tehetségtelen színművésznek, akinek démoni vonzereje hihetetlenül sok pasztellképet és olajfestményt ihletett.

Hogy mi köze a magánéletnek a festészethez, az Rippl-Rónai József esetében már csak a témaválasztás miatt is egyértelmű, de a hátország azoknál is meghatározó volt, akik esetleg nem szerelmük tárgyát helyezték festői munkásságuk középpontjába.

„A párkapcsolat, a szenvedély, a szexus, az érzelem, a libidó azonos tengelyen van a művészettel – mondta Kieselbach Tamás. – A lelkesedés képessége valamiért, ami elragadja az embert, épp olyan, mint a szépség rabjává válni, vagy valamitől megváltozott tudatállapotban, energiával telítetten rohangálni. A szerelem élményében és a szenvedélyes alkotói attitűdben mindez analóg.”