Őrült autós üldözés Terry Gilliam koponyáján belül

A Monty Python alapító tagja Gilliamesque címmel írta meg „preposztumusz” önéletrajzát.

Terry Gilliam tavaly ősszel elhunyt. Legalábbis a Variety szerint. A magazin honlapjára 2015. szeptember 8-án tévedésből kikerült egy félkész nekrológ, amelyben a szerkesztőség fájdalommal tudatta, hogy a Monty Python csoport tagja, a Brazil, a 12 majom, a Félelem és reszketés Las Vegasban és A zéró elmélet rendezője XXX évesen elhunyt. Gilliam válaszul a Facebookon elnézést kért a halálért, különösen azoktól, akik már megvették a jegyüket a következő közönségtalálkozójára. A rendező most önszántából űzött tréfát a halálból: megírta a „preposztumusz” önéletrajzát.

A magyarul most megjelent Gilliamesque egy memoár, egy gyászbeszéd, egy művészeti album és egy filmtörténeti munka bizarr keveréke. A rajzokkal, filmképekkel, fotókkal gazdagon illusztrált kötet olyan, mintha elmerülnénk Gilliam elméjében, amely, ahogy a rendező a könyvben fogalmaz, „az utolsó hely, ahol Terry Gilliam lenni akar”.

Chateaubriand francia romantikus író és politikus Síron túli emlékiratok címmel alkotta meg önéletrajzát. Ugyanez a szándék vezethette Gilliamet is, amikor preposztumusz memoárra adta a fejét: egy halott alkotó életművét akarta keretbe foglalni. Az csupán lábjegyzet, hogy a szerző még életben van.

Az előszóban Gilliam elárulja, eredetileg művészeti albumot tervezett, amelyben a képeit és grafikáit „gondosan válogatott történeti nyalánkságok” egészítették volna ki. Ám ahogy elindult a magnófelvétel, nem tudta abbahagyni a fecsegést, így a kötet olyan lett, mint „egy autós üldözés az életén át”. Nem volt persze véletlen a művészeti album ötlete, hiszen Gilliam mindenekelőtt grafikus. Neki köszönhetjük a Monty Python-filmek összes animációját és azt a jelenetet is, amelyben rajzolóként szívrohamot kap a Gyalog galoppban, megmentve a főhősöket az animált szörnytől.

Ami pedig a fecsegés részét illeti, ebben nem túlzott a szerző. Az első mondattól kezdve őrült tempóban sztorizik, s bár a kronológiára ügyeltek a szerkesztők, az összefüggések mégis gyakran hiányoznak. Mint írja, sosem vezetett naplót, a memóriája pedig nem a legjobb, és ez meg is látszik a könyvön. A csapongásért azonban bőven kárpótol az a világ, amelyet elmesél. Ahol Woody Allentől George Harrisonig, Bruce Willistől Hunter S. Thompsonig egy rakás izgalmas figurába botlunk.

A rendező élete ugyanis nem kimondottan átlagos. Megtudjuk, hogyan kerülte el a vietnami háborút; hogy miért hagyta el szülőhazáját, az Egyesült Államokat; hogy miként találkozott az öt angol komikussal, akikkel megváltoztatták a humor történetét, amikor megalapították a Monty Pythont. De kiderül az is, milyen egy háromoldalú bakelitlemez; hogy miként sikerült egyesíteni a katolikusokat, a reformátusokat és a zsidókat a Brian élete című filmmel, és hogy miért nem készül el soha a Don Quijote-filmje.

Valahogy mindig kilógott a sorból – írja Gilliam. Angliában amerikai volt, Amerikában angol; hívőként istenkáromlással vádolták; s amíg a filmiparban mindenki a sikert hajhászta, őt hidegen hagyta a felhajtás. Igyekezett úgy nézni a világot, mint mások, de nem nagyon sikerült neki.

És ez a szövegen is jól látszik. A manapság kötelező politikailag korrekt beszédmód ugyanis legkevésbé sem érdekli Gilliamet. Nyíltan és természetesen beszél faji, vallási és világnézeti kérdésekről. És talán ennek a közvetlenségnek is köszönhető, hogy az őrült tempó és a hektikus sztorizás ellenére mégis kirajzolódik egy egységes kép a szerzőről. Amely legalább olyan abszurd, mint bármelyik grafikája.