A magyar képregény újabb hősöket keres

A szakma és a közönség szorosabb kapcsolatba kerülhetne, ha több olyan összejövetel lenne, mint a Hungarocomix.

A magyar képregény többet érdemelne, mint ahogy ma a műfajt kezelik, illetve mint amilyen helyet elfoglal a kulturális tartalmak szövevényes erdejében. Nagyjából így lehetne összegezni a benyomásokat a szombati Hungarocomix képregény-találkozóról. A Magyar Képregény Szövetség egynapos budapesti mustráján már-már családi volt a hangulat, és jó látni, hogy az egészen ifjak közül is sokan szaladgáltak a standok között. No jó, természetesen azért, mert a fanatikus szülők elhozták magukkal a gyerekeiket, s mondám, jól is tették: kell az utánpótlás.

Merthogy lelkes képregényolvasóként azt látja az ember, sajnos a műfaj kevesek szívszerelme, miközben van benne akkora potenciál, hogy ne csak egy sci-fi, illetve vizuális tartalmak iránt rajongó városi-értelmiségi geekmánia legyen. Főleg, hogy az elmúlt évek tartalomfogyasztási szokásainak átalakulása éppen kedveznie kellene a képregényeknek.

Huszonöt-harminc éve a tanáraim közül többen is „bűnös” dolognak tartották a műfajt; mondván, lebutítja az irodalmat, az igazi diák regényeket olvas, nem pedig azok ponyváját. Persze a Commodore-ok világában nem léteztek még se közösségi oldalak, se okostelefonok. Azóta az információ mennyisége megsokszorozódott, a vizuális tartalmak pedig teljesen „átvették az uralmat”. Egyre kevesebb „szöveget” fogyasztunk, nem mélyedünk el bennük, míg a netes felületeinket elöntötték a képek, és a lájkvadászatban a mennyiségi tényező eléggé felerősödött – a minőség rovására. A képregények felől közelítve, e tendenciának épp kedveznie kellene a műfajnak, hiszen képekbe sűrítve egyszerűsít, így akár „oktatási” eszköznek is kiváló lehet. Sajnos azonban nálunk – ahogy például ez a nyomtatott sajtó esetében is látszik – még úgy sem pörög a „papír”, ahogy pedig pöröghetne a nagy, digitális őrület közepette. Arról nem is beszélve, hogy képregényt akár online is lehetne olvasni. A Facebook-lájkok alapján azonban látszik, hogy egy-egy izgalmas koncepciót jó esetben sem követnek többen pár ezer embernél.

Persze azt boncolgatni, miért van ez így, talán egy doktori disszertációba se férne bele. Kulcskérdés a történet, illetve az, miként bontunk ki egy sztorit, miként elevenedik meg egy-egy fiktív világ a szemünk előtt. Sokszor botlunk ugyanis abba, hogy – miközben maga a vizuális megjelenítés szuper, sőt tényleg több mint menő, addig – a történetvezetés olykor a legalapvetőbb gyerekbetegségekben szenved. Ezt pedig a legkáprázatosabb rajzok sem tudják ellensúlyozni.

Az idei Hungarocomixon is több ígéretes anyaggal találkoztam. Ilyen például az olimpiai, a világ- és Európa-bajnok úszónőnk, Hosszú Katinka által fémjelzett Iron Lady: Arcanum című, idén debütált, eddig hét számot megélt sorozata. Már marketingszempontból is ügyes, ahogy Katinka „vasladys” karakterét, illetve a köréje megálmodott márkát építik.

Maga a képregény is szépen rajzolt, kifejezetten tetszetős a grafikai világa, ám a cselekmény nehezen követhető. Az első és dupla számról még nyáron írt nagyon részletes, építő jellegű kritikát blogján Bayer Antal. A magyar képregény nagy veteránjának megállapításai az évad végére kevésbé érezhetők ugyan az alkotáson, de megmaradtak. A történetben a mi dimenziónk mellett létezik egy párhuzamos világ, amelyet Norionnak neveznek. Ott fertőzés fenyegeti az embereket, amelynek hatására árnyakká változnak. Ez ellen veszik fel a harcot a fenomének – akiknek van valamilyen különleges képességük –, és próbálják megvédeni Norion polgárait. A két világ közben hat egymásra, és akad némi „átjárás” is: az egyik lélek például érzi a párhuzamos lélek vívódásait, ha pedig az egyik helyen veszélybe kerül, vagy épp meghal valaki, akkor a másik dimenzióban is hasonló hatások érik.

A koncepció tehát nem rossz, van benne potenciál, de a történetvezetés lassú, kissé széteső. Igaz, a történet a végére már jobban felpörgött, egy-egy oldalra több rajz került, mint az első részekben, ami kifejezetten jót tett neki. A párbeszédek azonban sajnos nem mindig érthetők, s szerintem az egyes idő- és térsíkok közötti gyors ugrálás is nehezíti az érthetőséget, akárcsak az, hogy több kifejezést, fogalmat magyarázat nélkül hagynak – pedig jó lenne még ott, a történetben tisztázni. Ha a második „évadban” ez egy tömörebb témavezetés mellett megvalósulna, az igen jót tenne a kötetnek. Szurkolunk neki.

Ahogy annak is, hogy minél több izgalmas magyar koncepció valósuljon meg – mi rajta leszünk az ügyön. A Hungarocomixon felbuzdulva a jövőben időről időre kivesézünk majd egy-egy magyar sorozatot.