A történelem csak egy temető a halott szemhéj alatt

Megjelent magyarul a latin-amerikai irodalom egyik legfontosabb műve, Roberto Bolaño 2666 című könyve.

Roberto Bolaño 2003 nyarán már a harmadik helyen állt a májátültetésre várók listáján, és alig néhány lépésre volt a világhírtől. A chilei születésű író azonban egyiket sem érhette meg. Július 15-én májelégtelenségben elhunyt egy barcelonai kórházban. Halála kapcsán legendák keltek életre, amelyekben Bolaño mint egy rocksztár jelent meg (egy szerencsétlen újságírói hasonlat nyomán sokáig az irodalom Kurt Cobainjének is nevezték).

Az íróból posztumusz forradalmár lett; terrorista, aki börtönben is ült; heroinista, aki egy fertőzött tűtől kapott hepatitis C-t, amely végül a halálát okozta; hedonista csavargó; kellemetlen alak: szakadt és ápolatlan alkoholista. A mítosz részleteit Bolaño özvegye és barátai igyekeztek árnyalni, mondván, az író nem volt drogfüggő, sem alkoholista, egy rosszul kezelt hasnyálmirigy-gyulladás tette tönkre a máját. A rejtélyek azonban így is sokasodtak, és akadtak olyanok, akik a letartóztatását és a terrorizmus vádját is megkérdőjelezték.

A valóság és a fikció határai lassan elmosódtak, ám az igazság talán már nem is tűnik annyira lényegesnek. Ami sokkal fontosabb: Bolaño a latin-amerikai irodalom megújítója, korunk egyik – ha nem a – legfontosabb spanyol nyelvű szerzője volt. Akinek újabb jelentős műve olvasható magyarul, miután a Jelenkornál megjelent a monumentális 2666 című regény Kutasy Mercédesz kiváló fordításában.

Bolaño Santiago de Chilében született 1953-ban. Gyerekkorában diszlexiát diagnosztizáltak nála, az iskolában nehezen illeszkedett be, hamar maga mögött is hagyta azt, amint szüleivel 15 évesen Mexikóvárosba költözött. Elmerült az olvasásban (vagyis a gyakorlatban: a lopott könyvtári könyvekben) és a baloldali ideológiákban. 1973-ban visszatért Chilébe, hogy Salvador Allende rendszerét támogassa, de a legrosszabbkor érkezett. Augusto Pinochet hatalomátvétele után terrorizmus gyanújával letartóztatták, és börtönbe vetették, ahonnan egy korábbi osztálytársa (akkor épp börtönőr) segítségével szabadult ki. Ismét Mexikóba ment, ahol egy költőtársával elindította az infrarrealismo (zsigeri realizmus) mozgalmát. Két verseskötete jelent meg ez idő alatt, ám végül innen is továbbállt. Vándorútja során Spanyolországban megismerte későbbi feleségét, akivel egy katalán tengerparti kisvárosban, Blanesban telepedett le. Itt született meg két gyermekük, Lautaro és Alexandra (akikről egy interjúban azt mondta, „ők az egyetlen hazája”).

Bolaño 38 éves korában tudta meg, hogy súlyos májkárosodásban szenved. A rossz hír tovább fokozta már addig is őrült munkatempóját, minden igyekezetével azon volt, hogy biztosítsa felesége és gyermekei jövőjét. Tudta, hogy költeményekkel terve nehezen valósulna meg, így regényírásra adta a fejét. Sorra jelentek meg a művei, az igazi áttörést a 1998-ban írt Vad nyomozók (Los detectives salvajes) hozta meg, amelyért megkapta a latin-amerikai irodalom legjelentősebb elismerését, a Rómulo Gallegos-díjat. Erről a műről írta Ignacio Echevarría, Spanyolország egyik vezető kritikusa, hogy olyan, mintha Jorge Luis Borges regényírásra adta volna a fejét.

Magyar nyelven eddig két kisebb (Távoli csillag, Éjszaka Chilében), egy közepes lélegzetvételű (A Harmadik birodalom) és egy monumentális műve (Vad nyomozók) jelent meg (mind az Európa kiadónál). Most a Jelenkor jóvoltából itt a sokak által főműnek tartott 2666.

Szeretik nagyregénynek hívni a szöveget a kritikusok és kiadóvezetők. Latin-Amerika nagyregénye, Európa nagyregénye, a 21. század nagyregénye. Jól hangzik, de hiába a több mint 800 oldal, a 2666 nem nagyregény, még regénynek is nehezen nevezhető. Öt könyvből áll (a tervezett hatodikat, úgy hírlik, azóta kéziratban megtalálták), és az író ragaszkodott hozzá, hogy külön-külön jelenjenek meg, így is nagyobb bevételt remélve gyermekeinek. A halála után a könyvek egy kötetben láttak napvilágot, ám ez nem változtat azon, hogy a szövegek minden lehetséges irányban széttartanak.

A történet egy rejtőzködő német író, Benno von Archimboldi utáni kutatással indul. Négy irodalmár igyekszik a (fiktív) szerző nyomára bukkanni, útjuk az észak-mexikói Santa Teresába vezet. A város a kilencvenes évek eleje óta tartó, felderítetlen nőgyilkosságok miatt vált hírhedté (a fiktív település Ciudad Juárez tükörképe, ahol a valóságban is történtek és történnek a borzalmas gyilkosságok, mind a mai napig).

A második könyvtől a Santa Teresa-i gyilkosságok veszik át a főszerepet. A negyedik rész voltaképpen a több száz bűneset ismertetése (az alaposság és részletekbe menő narráció nem meglepő: Bolaño egy interjúban elárulta, sokkal szívesebben lett volna gyilkossági nyomozó, mint író). Az utolsó könyvben aztán Bolaño végül leleplezi Archimboldit, megrajzolva kalandos, tragédiákkal tűzdelt életútját.

A 20. század elejének Németországától a második világháború keleti frontjának poklán át az ezredforduló Mexikójáig hatalmas utat járunk be térben és időben. Bolaño pedig nem elégszik meg azzal, hogy a tucatnyi főszereplő történetét elmeséli, minden esemény, minden találkozás a szövegben újabb elbeszélést nyit, így a 2666 címéhez méltó mennyiségű sztorit idéz meg. Ezek pedig ahányan vannak, annyifelé futnak szét. Nem lehetséges egy nagy elbeszélést összeállítani, mert nincs vezérfonal, nincsenek mérföldkövek.

A szegény ördögök „meg vannak győződve róla, hogy a történelem egy meghatározó pillanatában vettek részt, pedig köztudott, gondolta Archimboldi, hogy a történelemnek, ennek a közönséges kurvának nincsenek meghatározó pillanatai, csak mindegyre szaporodó pillanatai vannak, felvillanásai, melyek egymással vetélkednek a borzalomban” – írja Bolaño.

Ezek a borzalmak kapcsolják egymáshoz a fasizálódó Németországot, a világháborút és a mexikói nőgyilkosságokat. Megoldás, feloldozás nincs. A legtöbb esemény homályban marad: nincsenek tettesek, csak áldozatok vannak, az emberi pusztításvágy ártatlan elszenvedői. Akiknek alig látható arcából a szövegben – ahogy a főhős, Archimboldi névadója Giuseppe Arcimboldo festményein – mégis összeáll egy kép. Egy temető képe, amely az emberiség maradványait őrzi. Bolaño Amuleto című könyvében egy utcáról szólva azt írja: olyan, mintha egy temető lenne 2666-ban. Egy elfeledett temető a halott vagy meg sem született szemhéj alatt, amely azért, hogy elfelejtsen valamit, végül minden elfelejt. Ez lehet a 2666 rejtélyes, apokaliptikus címének egyik megoldása.

Ma, amikor egy újságcikket is nehezen olvas végig a közönség, ha nem adja meg magát azonnal, nehéz egy monumentális szöveg mellett érvelni, de higgyék el, Roberto Bolaño műve minden fáradságot megér. Lehengerlően okos, akárcsak Borges, szikár és kegyetlen, mint Cormac McCarthy, lendületes, mint Mario Vargas Llosa és tiszteletteljes, mint Julio Cortázar. És jóval több is ennél, több mint egy regény: egy saját világvége, egy apokrif végítélet.