Egy 1956. november 20-án keltezett levélből kiderül, az Association des Jeunes de la France Libre (Szabad Francia Fiatalok Egyesülete) felkérte Camus-t, hogy vegyen részt november 27-én este 9-kor a Salle Wagramban azon a nagygyűlésen, amelyen a francia fiatalok megemlékeznek a magyar ifjúságról (la jeunesse Française rendra hommage à la jeunesse Hongroise). Franciaországban akkoriban nagyon sokan voltak, akik gyűléseket szerveztek a magyar forradalom és szabadságharc mellett.
Nem meglepő ez a hozzáállás a részükről, hiszen abban az időben egyfajta csodaváró hangulat uralkodott ott is. A forradalom leverésének hírére Párizsban és a nagyobb városokban heves tüntetések zajlottak, amelyek nemcsak a szovjetek, hanem a Francia Kommunista Párt ellen is irányultak. Egy ilyen tüntetésen a feldühödött tömeg egy része megrohamozta a kommunista párt székházát, behatolt az ablakokon, és felgyújtotta az épületet. Strasbourgban csak a rendőrség erélyes fellépése akadályozta meg ugyanezt. A november elején meginduló magyar menekültek tömegét ugyanakkor rendkívüli részvéttel fogadták, rengeteg segélyt osztottak szét.
Albert Camus november 23-ai válaszlevelében azt írja, nem tud részt venni a rendezvényen, de szeretné, ha Michelle Dalbert – aki feltételezhetően a felkérő levél aláírója – elmondaná a résztvevőknek, hogy miről beszélt volna.
„Miután húsz éven át, közvetve vagy közvetlenül, részese voltam véres történelmünknek, az egyetlen, amit tudok – ezt ma a nyilvánosság előtt állíthatom –, az, hogy a végső érték, amelyért élni és harcolni érdemes, az csakis a szabadság” – fogalmazott a világhírű író.
Albert Camus pályáját egész életében a szembenállás jellemezte a létező körülményekkel. Míg a negyvenes években az egyéni lázadás (Sziszüphosz mítosza) állt művei középpontjában, addig az ötvenesekben ez a hozzáállás társadalmi-szolidáris attitűddé alakult. Ebben az időszakban megviselték mind a szakmai támadások (a vetélytársának, majd politikai ellenfelének tartott Jean-Paul Sartre dilettáns munkáknak titulálta műveit), mind személyes tragédiái (folyton kiújuló tuberkulózisa). Már-már feladta a harcot. Dühítette, hogy az írástudók – ahogy fogalmaz –, bár arra hivatottak, hogy kiálljanak a szabadságért, elárulják és sárba tapossák azt. Így ír erről ebben a levélben:
„Korosztályom tagjai húszévesek voltak, amikor Hitler hatalomra jutott, és Moszkvában megkezdődtek az első perek. Tíz éven át kellett harcolnunk a hitleri zsarnoksággal és az azt támogató jobboldallal, majd újabb tíz éven át a sztálini zsarnokság és a baloldal védelmezőinek álnok retorikája ellen. Ma a sok-sok árulás és rágalom ellenére – amelyek a különböző pártállású értelmiségiekhez fűződnek – a szabadság maradt életünk értelme.”
Camus teljes mellszélességgel állt ki 1956 mellett, és a francia fiataloknak a magyar ifjúság önfeláldozását állította példának. Mint írja, csakis az ő áldozathozataluk lehet a vezérelv, amivel talán újjáformálhatják Franciaországot is. De nem fogadhatják el, hogy bárki is helyettük gondolkodjon vagy egy párt – bármennyire erős – helyettük cselekedjen.
„Csak azoktól a magyar fiataloktól fogadjanak el tanítást, akik Budapesten harcoltak és meghaltak a szabadságért. Ők nem hazudtak, amikor azt kiáltották, hogy a szellem szabad, a munka szabad, a nemzet szabad és Európa szabad. Számunkra ezek az egyedüli jelszavak, amelyekért valóban érdemes harcolni és meghalni.”
Albert Camus élete végéig vallotta, amit az eddig a magyar olvasók előtt ismeretlen levelében írt. Hogy az ötvenhatos forradalom és szabadságharc „tanítását” mennyire fogadták meg a francia fiatalok, akik akkor, november 27-én összegyűltek, az egy másik történet.
Köszönet Morocz Csabának, aki elküldte és engedélyezte, hogy bemutassuk Albert Camus levelét.
(Frissítés. Időközben kiderült, hogy a levél és fordítása korábban már megjelent a magyar sajtóban. A tévedés miatt elnézést kérünk.)
