Hannah ötszáz oldalon keresztül próbálja lázban tartani az olvasót, de ez nem igazán megy neki. Írása még az előzőhöz képest is silányabbra sikerült, olyan, mintha az ember az első, tisztázatlan kéziratot tartaná a kezében. A szereplők jellemének kidolgozása, az egymás közötti viszonyok bemutatása túlzottan szájbarágós, de nagyobb probléma, hogy nincsen logikusan felépítve a szélhámos titkár helyzete, de ugyanilyen ad hoc módon van összecsapva a gyilkosság indítéka is. Ez egy krimi esetében pedig elég nagy hiba.
Sophie Hannah főhősét is ezzel a felszínességgel kezeli. Tudja róla, hogy milyen háklis a rendre, hogy mennyire beképzelt tud lenni, elviselhetetlenül hiú, aki sosem piszkítaná be a fényesre sikált lakkcipőit, bajszát mindig mértani pontossággal fésüli be. Mindig talál rá alkalmat, hogy ezeket kihangsúlyozza, mint kötelező elemet. De Poirot jóval több ennél. És ezt Christie maga is tudta:
„Vannak dolgok, amiket csodálok benne – például szenvedélyes igazságérzetét, az emberi gyarlóság iránti megértését, a kedvességét. Sőt meg is tanított valamire – arra, hogy vegyem komolyabban a figuráimat, hús-vér embernek és ne sakkbábuknak tekintsem őket” – írta 1938-ban az eredeti alak kiötlője.
A Poirot történetek új szerzője ezt viszont figyelmen kívül hagyta. „A kis szürke agysejtjei” persze most sem hagyták cserben a belga mesterdetektívet, csak sajnos ő jött ki legrosszabbul ebből a helyzetből. Karaktergyilkosság áldozata lett.
(Sophie Hannah: A zárt koporsó. Európa Kiadó, 2016.)
###HIRDETES2###
