„Meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem”

Újra kiadták Pilinszky János beszélgetéseit. Gondolatai hitről és szeretetről aktuálisabbak, mint valaha.

„Nemcsak a tudás törekszik pontos ismeretre, gondolom, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet. Oda akarom adni magamat valaminek vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem” – mondja Pilinszky egy rádióbeszélgetésben. Majd így folytatta: „A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelen ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát. Az írás, úgy hiszem, nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció. A költő szeretni kívánja a világot, s igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai felé fordulni. Az éhezőkért és a mezítelenekért jött a világra.”

A művészetben a tökéletes igénytelenség érdekelte Pilinszkyt, a „gyerekek, az öregek és a halottak beszéde”. Több beszélgetésben is kitér rá, hogy az anyanyelvét édesanyja értelmileg sérült nővérétől kapta, „aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson”. Nyelve így voltaképpen nyelvnélküliség, ám egy költőnek akármilyen szegényes is, anyanyelvét sem megtagadni, sem szépíteni nem lehet. Így marad számára a remény, hogy a művészet az a hely, „ahol a vakok látnak, a bénák járnak, a némák megszólalnak”.

Ez a nyelv nélküli nyelv a marginális dolgokat ragadta meg: „az eldobált tárgyak és a világ peremére került lények érdekeltek”. Hangot adott mindennek, amely magától képtelen volt hangot adni: zörejek, ütések és kopások formálódtak költészetté. A reménytelenség hangja, amely már majdnem hallgatás. Egy olyan komolyság megközelítése „amilyen a gyereké, mivel egyedül ebből emelkedhet fel az első hajnal vigasztalása”.

A gyermekiség kapcsán – ahogy visszatérően önmagát jellemzi – Pilinszky elmeséli, hogy egy zárdában „nőtt fel”, amelyet anyai nagynénje, a hazai szervita apácarend alapítója vezetett. Az intézmény valójában egy javítóintézet volt fiatalkorú prostituált lányok számára, akik anyai szeretettel vették körül a Pilinszkyt, és „a szeretetvágy olyan fokát hagyták” benne, amelyet később soha többé nem talált meg.

Akármerre indulunk el költészetének labirintusában, előbb-utóbb a háború és a koncentrációs táborok botrányához jutunk. Pilinszkyt 1944-ben sorozták be és indították útnak Németország felé. Győrben könyveket vásárolt, amelyeket a front felé tartva egymás után hajított ki az ablakon, a halálhoz közeledve elvesztették a jelentésüket. Csak egy maradt meg, a Biblia:

„ilyen értelemben én azóta vagyok hívő, igazán.”

A művészet határai (úgyis, mint szépirodalom egy népirtás közepén) azonban éppen a művészet feladatát jelölik ki: tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A század botránya a koncentrációs táborok univerzumát a saját szemével felmért költő számára a holokauszt. „Az auschwitzi múzeum hajhegyeire gondolok. És ( ) ezekben a tárgyakban ( ) éreztem meg azt, hogy mindaz botrány, ami megtörténhetett, és mindaz szent, ami megtörtént.” És ezzel a botránnyal való folyamatos szembesülés az egyetlen remény – mondja Pilinszky. „Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történeteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem lehet.”

S hogy mindez hogyan történhetett meg? A költő egy beszélgetésben kifejti: „a kispolgár az, akinek háza, kutyája, kertje van ( ), de él benne egy elnyomott és névtelen univerzum. A kertje fölött nincs ég.

És ha ezt a kispolgárt egyszer ( ) meghívás éri, akkor gondolkodás nélkül otthagyja a házát, a kutyáját és a kertjét, és berendez egy univerzumot, a koncentrációs táborok univerzumát.”    

– Szívesen lenne humanista, ám a humanizmus nem elég – hangsúlyozza egy helyütt, majd hozzáteszi: nem hisz a szeretet pedagógiai erejében. „A szeretet a másik gyengeségeinek felismerése.” Csak így szerethetünk, és csak így, „a tökéletes diagnózis” segítségével segíthetünk a másikon. Ezen a ponton Pilinszky legfőbb szellemi támaszára, a világháború alatt fiatalon elhunyt francia filozófusra, Simone Weilre utal (akit szinte minden egyes beszélgetésben megidéz, és akiről elárulja, miatta tanult meg franciául, hogy a műveit elolvashassa). Eszerint az igazi szeretetre csak a kiművelt figyelem képes, csak az tud segíteni az árokparton heverő szerencsétlennek.

– Egyszer valaki megnézte a tenyerét, majd riadtan ellökte, hogy ez egy bolondnak a tenyere – meséli Pilinszky. Az élete a „bolondság, a belső eltévelyedések kísértéseivel való küzdelemben telt”. Ebből a küzdelemből sok minden megjelenik a kötetben. Haloványan a (homo)szexualitással birkózó művész alakja is kirajzolódik: „a szexualitás kísértései is borzasztóan meggyötörték az életemet.” De a hit sem marad problémamentes. A kereszténység számára nem erkölcsi parancsolat, hanem jóval több annál. Krisztus „tudta, hogy az ember drámai lény. A jót és a rosszat úgy építi össze, mint hegy a köveket”. Az ember pedig ebben a drámai állapotban tud jó is lenni, akkor tud igazán szeretni, csakhogy a drámai állapot folyamatos küzdelem. És ennek a küzdelemnek a kimenetele „valamiképpen Isten szívében játszódik le”.

Költő vagyok és katolikus – olvashatjuk Pilinszkytől több helyen is a híressé vált mondatot. Máshol azt mondja, „nem vagyok keresztény költő, de szeretnék keresztény költő lenni. Ez a világ legnehezebb dolga”. Az utolsó keresztény költő Assisi Szent Ferenc volt – teszi hozzá.

„Nem érzem magam költőnek. Nem is tudnék költőként élni. ( ) Elsősorban az írásban akadályozna” – mondja máshol.

Azonban még az írásnál is fontosabb a csend, a csend periódusai. A művészetnek hallgatnia kellene, ő maga is úgy szeretni írni, mintha hallgatna – árulja el a kötetben.   

Lehetetlen egészben visszaadni a könyvet, amelyben Cs. Szabó Lászlótól Czigány Györgyön és Maár Gyulán át Domokos Mátyásig és Galsai Pongrácig számos kiváló pályatárs, irodalmár és művész faggatja a költőt. De megszólal a kötetben az egyik legnevesebb angol költő, Ted Hughes is, aki Pilinszky számos művét fordította angolra. És megjelennek a szövegekben természetesen a legnagyobb hatások: Homérosz, Szent János, Bach, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Arany János, József Attila és mindenekelőtt: Simone Weil.

Rendkívül összetett a kötet, amelyben az angyali mellett a nagyon is emberi Pilinszky is megszólal. Ha már az elmúlt években hosszú ideig forgatott portréfilm nem készülhetett el, legalább kézbe vehetjük az életműsorozat részeként kiadott Beszélgetéseket, amely üzenetével szeretetről, részvétről és csendről ma talán még aktuálisabb, mint eddig bármikor.