Van ez a kiszámítható romantikus klisé, amit a filmekből is jól ismerünk: ha egy magányos, öntörvényű lány olvas éjszaka egyedül egy étterem sarokasztalánál, és megjelenik egy cingár, megértő fiú egy hangszerrel a hátán, akkor biztos, hogy a fiú és a lány beszédbe elegyednek, és kiderül, hogy sok közös van bennük. Ahogy közeleg a hajnal, ők egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és még akármi is lehet a dologból – jellemzően életre szóló szerelem –, bár a jövő lehetőleg homályban marad. Jó sokan feltalálták már ezt az alaphelyzetet, például a kilencvenes években Richard Linklater, akinek azért sikerült egészen jó filmet komponálni a témára Julie Delpy és Ethan Hawke főszereplésével.
Úgy tűnik, nem volt elég: a rendezők még mindig érdemesnek tartják, hogy ehhez az alaphelyzethez nyúljanak. Vicces egybeesés, hogy aznap, amikor Murakami Haruki frissen megjelent regényét, a Sötétedés utánt befejeztem, pont leadtak valamelyik filmes csatornán egy tizenkettő egy tucat romantikus filmet (A szerelem útján, 2015), amelyben a bánatos kiskutya tekintetű Chris Evans és a kifogástalan megjelenésű Alice Eve nézett szembe egymással és önmagával. Természetesen minden egy véletlen találkozással kezdődött, a fiú vállán nyilván valamilyen hangszer lógott, és a pár nyilván hajnalig csavargott a nagyvárosban. Közben persze fény derült mindkettejük kétségeire, dilemmáira és arra, hogy valójában az életük sorsfordító pontjához érkeztek. Egyszerre.
Árulkodó jel, ha egy Murakami Haruki-regény első oldalai kísértetiesen emlékeztetnek egy ilyen filmre, és most éppen ez a helyzet. A magányos, öntörvényű (szemüveges, magát csúnyácskának képzelő) lány, Mari és a kedves, komoly, megértő zenész srác találkozása a tokiói éjszakában. Valljuk be, ez nem túl eredeti. Legalábbis semmiképpen nem olyasmi, ami miatt a mágikus realizmus japán megújítójaként hivatkozunk Murakami Harukira.
A Sötétedés után legfeljebb ujjgyakorlat Murakami Haruki fontos regényeihez képest, mint a Kafka a tengerparton vagy a Norvég erdő: ügyes hangulatteremtés, izgalmas, fordulatos elbeszélés; ilyen egyszerűen, mégis érzékletesen kevés író tud beszélni a nagyvárosi díszletekről, és benne a magányos emberről, miközben gyakorlatilag nincs tétje a történetnek.
Murakami Haruki tart egy kis bemutatót arról, hogy milyen szórakoztatóan tud egymás után fűzni jeleneteket három-négy főszereplő életéből, miközben felskicceli mögéjük a tokiói éjszakát; villogó neonreklámokkal, motoron száguldozó stricikkel, neonfényben úszó éjjel-nappali élelmiszerboltokkal, gyorséttermekkel és irodákkal, sötét parkokkal és lepusztult pincékkel, ahol egyetemista zenekarok próbálnak.
Ez tényleg hangulatos, és tényleg szórakoztató, de közben nem egészen érti az olvasó, miért is sétál a tokiói éjszakában Murakami Harukival. Mit akar megtudni, és mit tud meg végül? Kiderül, hogy az éjszakai sötétség leple alatt ismeretlen feszültség izzik: testvérviszály, a multik rabszolgáinak reménytelen, sivár élete, a prostituáltak kétségbeesése, az alvilág határán egyensúlyozó, örökké menekülésben lévő emberek feszült figyelme, és az útjukat kereső fiatalok válságai. De miért mutatja meg nekünk mindezt a szerző? Talán azért, amiért Weöres Sándor Az éjszaka csodáiban megmutatta, miről álmodik a város. Ez is, és az is játék, de míg Weöres a városlakók tudatalattijába szervez sétát az olvasónak, a nyelv határait feszegetve, addig Murakami a tokiói utcán marad, minden különösebb irodalmi bravúr nélkül.
A Sötétedés után minden szereplője kicsit titokzatos, és kicsit befejezetlen marad, ahogyan maga a történet is. A szereplők lazán összefüggő útja is csak jelképesen kötődik össze. Nem tudjuk meg, mi lett a két egyetemistával, akik többször is összefutnak Tokióban ezen az éjszakán, és azt sem, felébredt-e végtelen álmából Mari nővére, Eri, hogy bosszút álltak-e a prostituáltat megverő és kifosztó irodai alkalmazotton, és hogy mi történt magával a kínai örömlánnyal. Lehet, hogy ez a regény arról szólna, hogy mindez egyáltalán nem is fontos?
Murakami Haruki könyvei nem abban a sorrendben érkeznek meg Magyarországra, ahogy a szerző megírta, illetve kiadta őket; ha így nézzük, akkor az elmúlt években Murakami erősebb regényei között itt-ott kiadott egy halaványabbat, felejthetőbbet is. Egyszer egy olyat, amely miatt valószínűleg újra csak nő az esélye az irodalmi Nobel-díjra, egyszer pedig egy könnyen olvasható, de a szerző népszerűségét tovább növelő „szórakoztató” regényt. Úgy is mondhatjuk, hogy a komolyabb könyvek között is „ellátja olvasnivalóval” a rajongóit. Mivel Murakami nagyon jó és igényes mesélő, végső soron ebben sincs semmi rossz.
