„Nem mertem félni”

Ötvenhat örökségét nem tékozolhatjuk el – könyv Nagy Gáspár forradalom iránti elkötelezettségéről és ’56 emlékezettörténetéről.

Ötvenhatban a hétéves Nagy Gáspár személyesen a fiatal forradalmároktól, a „szent suhancoktól” értesült a pesti eseményekről. A megtorlások elől nyugatra menekülő felkelők közül ugyanis sokan náluk, az osztrák határtól fél nap járásra lévő faluban, Bérbaltaváron kértek és kaptak szállást. „Valóságos hősök álltak előttem, akikhez hasonló vagányokat eddig csak nagyanyám jól kiszínezett bakonyi betyártörténeteiből ismertem” – idézte fel később a gyermekkori emlékeket.

A forradalmat leverték, 1958-ban pedig kivégezték Nagy Imrééket. Amikor a Vas Népében megjelent a hír, „nagymama elsírta magát [ ], és apám szemében is láttam a könnyet”. A földműveléssel foglalkozó családtagok bíztak Nagy Imrében, hiszen neki köszönhetően már nem söpörték le a padlást, mint korábban.

A vallásos szülők a pannonhalmi bencés gimnáziumba íratták fiukat. Érettségi után – más választása nemigen lévén – Nagy Gáspár a szombathelyi tanárképző főiskolán folytatta tanulmányait. 1968. augusztus 20-án éppen a Szombathely felé tartó vonaton ült, amikor szemtanúja lett, hogy a szovjet és magyar katonák együtt indultak a prágai tavasz leverésére. „1968 nyitotta ki a szemem. Uramisten, már tizenkét év telt el azóta, hogy az oroszok vérbe fojtották a magyar forradalmat, s erről senki sem beszél” – mondta később egy interjúban. Nagy Gáspár költővé válásában az 1968-as eseményeknek döntő szerepük volt. Elkeseredést, illúzióvesztést jelentett ez a korszak, ekkor döbbent rá a közép-európai lét tragédiájára.

A hetvenes évek elején elkezdett módszeresen 1956 emlékével foglalkozni. Megdöbbentette: úgy nőttek fel gyerekek, hogy nem is tudtak a közvetlen hozzátartozóik bebörtönzéséről vagy kivégzéséről. Pedig a „takart seb” miatt családok erkölcsi értéke ment veszendőbe. És egyre biztosabb volt abban, hogy az őt foglalkoztató legfontosabb dolgok kimondása nélkül nem akar – és nem is tud – verset írni.

A hetvenes években már írt „majdnem-Nagy Imre-verset”, de ebből még nem lett „ügy”, a botrányok sorozatát csak a nyolcvanas években megjelent költemények váltották ki. „A hatalom akkor lesz keményebb, csapkodóbb, intoleránsabb, amikor maga is érzi, hogy elveszti az erejét” – mondta később egy interjúban.

Egy 1981-es viharos írószövetségi közgyűlésen, amikor végre „felemelkedtek a fejek”, és a forradalom óta először titkosan választottak, Nagy Gáspár választmányi tag és írószövetségi titkár lett. A hatalomnak persze nem tetszett a dolog, „még a jelenlétemben is írólázadásnak minősítették a választás eredményét”. Nagy Gáspár a szocialista kultúrpolitika hatalmasai szemében akkor vált igazi ellenséggé, amikor 1984-ben az Új Forrás folyóiratban napvilágot látott az Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse. A sorok között sem Monostori Imre főszerkesztő, sem Sárándi József szerkesztő nem vette észre a „bombát”; a vers nem akadt fenn a rostán. Ráadásul – talán a sors akaratából – éppen az októberi számba került bele. Égig érő botrány kerekedett. Nagy Gáspárt lemondásra szólították fel (később le is mondott), Sárándi Józsefet leváltották, Monostori Imre fegyelmi büntetést kapott. „Büszkén hangoztathatnám azt is, hogy én (mi) már akkor követeltem, követeltük Nagy Imre rehabilitálását, újratemetését stb. Ámde ez a bátorság, sőt vakmerőség csak Nagy Gáspárban volt meg” – írta később Monostori Imre. Amikor a költőt az egyik barátja a rendszerváltás után arról faggatta, hogyan is mert azokban az években ilyen vakmerően bátor lenni, Nagy Gáspár azt válaszolta: „Nem voltam bátor Csak éppen nem mertem félni.”

A hatalom részéről akkor telt be a pohár, amikor 1986-ban a Tiszatáj folyóiratban megjelent a költő A Fiú naplójából című verse. „ és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg” – szól a költemény első két sora. Kádár Jánosnak valaki azt mondta, hogy ő a versben szereplő Júdás; a retorziót személyesen az első számú politikai vezető kezdeményezte. A folyóirat vezetőségét felmentették, a számot bevonták, Nagy Gáspárt hallgatásra ítélték. Pedig ekkor már rohamos gyorsasággal közeledett a rendszerváltás. „Nem tudtam, de valahol belül az a bizonyos műszer jelzett” – írta később a költő. 1988. június 16-án a gazzal benőtt 301-es parcellánál, 150 fős embersereg előtt elmondta két rendszerváltó versét, amelyek a folyóirat-betiltások óta csak szamizdatban terjedhettek. Augusztusban élete első nyugati útjára utazhatott Amerikába, és amikor október végén megjött, egy másik országba érkezett. A rádióban Pozsgay Imre kimondta, hogy 1956 népfelkelés volt, aztán eljött június 16-a, a nagy temetési nap. „Személyes rehabilitációm az lett, hogy a Magyar Írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel én vihettem a mártírok koporsója elé. [ ] Annyi gyönyörű, boldog könnyet még soha nem láttam!”

Az eufória időszaka nem tartott sokáig. „Amikor még hittünk egymásban. Így szoktam emlegetni 1989-et. [ ] Mert valóban fényes év volt. Főleg, ha utánagondolok kicsit az elkövetkezőknek is ” – írta tíz évvel később.

Pécsi Györgyi 2006-ban egy interjúban arról faggatta Nagy Gáspárt, mit tud a fiatal generáció ’56-ról. Megdöbbentően keveset, hangzott a keserű válasz.

Október költője, ahogy Vasy Géza nevezte egyik tanulmányában Nagy Gáspárt. 2006-ban, a halála előtt néhány hónappal egy, a Magyar Nemzetnek adott interjúban így fogalmazott: „Ezt a forradalmat, amelyet a világban a XX. század egyik legnagyobb tettének tartanak, nem szabad elhagynunk, hanem át kell örökítenünk gyerekeinkre. Ötvenhat örökségét nem tékozolhatjuk el.”

A Nap Kiadó Pécsi Györgyi által szerkesztett kötete ennek a költői végrendeletnek a szellemében fogant. Az Októberi stációk verseken, dokumentumokon, interjúrészleteken, tanulmányokon keresztül Nagy Gáspárnak a forradalom iránti elkötelezettségét, ’56 emlékezettörténetét, valamint a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek mozgalmas szellemi életét, drámáit, ellentmondásait mutatja be.

Októberi stációk – Nagy Gáspár és 1956. Szerk.: Pécsi Györgyi. Nap Kiadó, Budapest, 2016, 3500 forint