Egy 1981-es viharos írószövetségi közgyűlésen, amikor végre „felemelkedtek a fejek”, és a forradalom óta először titkosan választottak, Nagy Gáspár választmányi tag és írószövetségi titkár lett. A hatalomnak persze nem tetszett a dolog, „még a jelenlétemben is írólázadásnak minősítették a választás eredményét”. Nagy Gáspár a szocialista kultúrpolitika hatalmasai szemében akkor vált igazi ellenséggé, amikor 1984-ben az Új Forrás folyóiratban napvilágot látott az Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse. A sorok között sem Monostori Imre főszerkesztő, sem Sárándi József szerkesztő nem vette észre a „bombát”; a vers nem akadt fenn a rostán. Ráadásul – talán a sors akaratából – éppen az októberi számba került bele. Égig érő botrány kerekedett. Nagy Gáspárt lemondásra szólították fel (később le is mondott), Sárándi Józsefet leváltották, Monostori Imre fegyelmi büntetést kapott. „Büszkén hangoztathatnám azt is, hogy én (mi) már akkor követeltem, követeltük Nagy Imre rehabilitálását, újratemetését stb. Ámde ez a bátorság, sőt vakmerőség csak Nagy Gáspárban volt meg” – írta később Monostori Imre. Amikor a költőt az egyik barátja a rendszerváltás után arról faggatta, hogyan is mert azokban az években ilyen vakmerően bátor lenni, Nagy Gáspár azt válaszolta: „Nem voltam bátor Csak éppen nem mertem félni.”
A hatalom részéről akkor telt be a pohár, amikor 1986-ban a Tiszatáj folyóiratban megjelent a költő A Fiú naplójából című verse. „ és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg” – szól a költemény első két sora. Kádár Jánosnak valaki azt mondta, hogy ő a versben szereplő Júdás; a retorziót személyesen az első számú politikai vezető kezdeményezte. A folyóirat vezetőségét felmentették, a számot bevonták, Nagy Gáspárt hallgatásra ítélték. Pedig ekkor már rohamos gyorsasággal közeledett a rendszerváltás. „Nem tudtam, de valahol belül az a bizonyos műszer jelzett” – írta később a költő. 1988. június 16-án a gazzal benőtt 301-es parcellánál, 150 fős embersereg előtt elmondta két rendszerváltó versét, amelyek a folyóirat-betiltások óta csak szamizdatban terjedhettek. Augusztusban élete első nyugati útjára utazhatott Amerikába, és amikor október végén megjött, egy másik országba érkezett. A rádióban Pozsgay Imre kimondta, hogy 1956 népfelkelés volt, aztán eljött június 16-a, a nagy temetési nap. „Személyes rehabilitációm az lett, hogy a Magyar Írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel én vihettem a mártírok koporsója elé. [ ] Annyi gyönyörű, boldog könnyet még soha nem láttam!”
