Világok közt, bent rekedve a hiányban

Rövidke kötet a Moszkvics, a benne találkozó világok szemrevételezésére így is idő kell.

Két világ közt, a hiányban ragadva írja verseit legújabb kötetében, a Moszkvicsban Sopotnik Zoltán. Hogy hiányzik valami, „azt a hiányérzet mondja meg”. Így áll legalábbis Közép- és Kelet-Európa és a világ közti különbség, amely megvan akkor is, amikor „a város álcalépcsőin” baktatunk le (át) az Anyajegy című versben, vagy épp megszemélyesített fánkat cipeljük kocsmából templomba. Közben a világ árgus szemekkel figyel. Hol értetlenül követnek, hát mit csinál ez az elmeháborodott, hol vészjóslóan szemlélnek, mire készül már megint. Az állandó a figyelem. A két (három) világ közt rekedt elbeszélő különös súlyát, tárgyát, társát cipelve áll, s a figyelem rá összpontosul: nézzük hát mi is, s nem érti, mit nem értünk, amikor idegen életét próbáljuk saját mindennapjainkhoz igazítani.

A Porkérget–Kocsmás–Templomfa vershármason épp a favonszolás motívuma vonul végig, de az ismétlés egyébként is gyakori mind versen belül, mind a kötetben átívelőn. Azaz nem is vers, hanem próza: a kettő határán egyensúlyozunk, a szerző próbál szavakat találni az állapotra, de a világ, amelyet leír, elmosódik. Mégis felsejlik nagyon is konkrétan épp a korábbi rendszeré a Szocialista mennyezetben, de más fejezetekben is. A falba rejtett poloska megfigyel (Poloska), de be is számol az elbeszélőnek az ellene való szövetkezésről. A falubeliek közben már a közeli idegszanatóriumba telefonálnak: járványról beszélnek, s itt felbukkan a szellem lázadásának járványa, az a pont, amikor az önmagában hagyott gondolkodó lélek kitör, nem tűrve tovább a rendszer visszásságait.

Mert a visszás – mit visszás, tragédiába torkolló – rendszereket mutatja be végső soron Sopotnik, s az azokkal szembekerülő individuumot: diktátori füst kavarog (Azért túlzás), megjelennek a menekültek (Csúnyafőzelék) és a levegőben a géppuskázó repülők (Ha megtörik). Az egész kötet egy nagy Ha, egy nagy talán („a talán-nal eret lehet vágni” – írja a Kidobott bűntudatban), egy nagy leíráskísérlet, amely ismétlésekből dolgozik, sokszor egy versen belül mantraszerűen mormolja magának a sorokat. Megerősítésképpen hat ez, egyben dalszerűséget kölcsönöz a verseknek. („Pedig Mahler már / akkor is Kafka volt, Kafka akkor is Mahler volt, pedig / Mahler akkor is Mahler volt, Kafka már akkor is Kafka volt.”) Közben Kassák-, Szegedy-Maszák- és Orbán Ottó-idézetek tájolnak, bár nagyon körvonalasan, hangulatokat visszaadva inkább. A refrének egyébként előkerültek már korábbi kötetben is: négy éve jelent meg a szerzőtől a Saját perzsa című kötet.

Nehéz könyv a Moszkvics, nehezen felfejthetők a rétegei, időnként egy-egy közhely is mellőzhető lenne, ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy ha az elbeszélő az „emberi minőségről” gondolkodik (Koppannak az angyalok), nem kerülhetők meg bizonyos általánosságok, történelmileg mindenütt megfigyelhető sajátosságok. Ha az emberi minőségről van szó, próbálhatunk új „nyelvet találni hozzá”, kísérletezgethetünk a határokon való át- és visszalépéssel, de ugyanúgy fájdalmasan be leszünk ragadva abba a keretbe, amelyet a körülmények biztosítanak számunkra. Ha fánkat húzzuk is kocsmába, templomba, itatjuk őt és faragnánk, jelezni már nem feltétlen tudjuk, mi is történik. A megfigyelő így tehet úgy, mintha értené, hogy ne legyen azok közül való, de ez sokszor önáltatás csak.

Rövidke kötet a Moszkvics, de a benne találkozó világok szemrevételezésére így is idő kell. Meghatározni nehezebb, inkább marad nekünk is a megfigyelés: verebeké és medvéké (Tandorihoz hasonlóan bonyolultként sejlik fel a dolgok leírásának lehetősége), átmeneteké, állapotoké. Túlélésé, kultúráé, skizofréniáé. „Kafka!”

(Sopotnik Zoltán: Moszkvics. Kalligram, 2016., 77 oldal, 2000 forint)

###HIRDETES2###